Gáspár Ferenc írása Az év novellái 2024 kötetről

Biztosan befolyásolt e recenzió megírásában, hogy előző nap éppen a Nemzeti Táncszínházban jártunk, ahol a Kolozsvári piactéren című előadást tekintettük meg, és ezért Az év novellái 2024 kötetet lapozgatva, rögtön az jutott eszembe, hogy ezekben az elbeszélésekben a szereplők se nem táncolnak, se nem énekelnek, többnyire egykék és roppant magányosak. (Kivétel Kontra Ferenc: Lidércek a téli éjszakában.)

Apámék, akik hatan voltak testvérek, rengeteget ugratták egymást, idősebb korukban pedig rendszeresen énekeltek, leginkább hétfő esténként, amikor nem volt tévéadás, és időnként még táncoltak is. Mintha Kodály és Bartók országában mindezeket már régen elfelejtettük volna, vagy egyszerűen csak sajnáljuk az időt ezektől a lélekemelő és gyógyító tevékenységektől. Meg persze a magány. A magányos ember, ha idős, egymagában a négy fal között minek dúdolgatna, ha fiatal, akkor meg azért. Még kinevetik. És az írások – amellett, hogy évről évre egyre színvonalasabbak – mind ezt tükrözik vissza. Feltehetően ez az oka, hogy az átütő, mindent elsöprő humor nem jellemezheti a szövegeket, és ez a megállapítás úgy is igaz, hogy elismerjük: számos írás tartalmaz humoros elemeket. Üdítő kivétel Majoros Sándornak a pályaválasztás előtt álló délvidéki fiatalról szóló Hogyan lettem pilóta című elbeszélése, és ilyen lehetne Szalay Zoltán Örkény Istvánt és Franz Kafkát idéző novellája is – A határváros –, ám Szalay története végén, mikor egy képzeletbeli ország képzeletbeli miniszterelnökének horrorisztikus meggyilkolása után kiderül, hogy az csak hasonmás volt, valahogy mégsem akarunk nevetni.

A humor mellett a másik fontos értékelési szempont a katarzis lehetne, de ezt – vagyis igazi, megrázó katarzist –, ritkán tapasztalhatunk a kötet negyvenegy novellájának olvasása közben.

Nagy Koppány Zsoltról mindig is tudtuk, hogy van érzéke a tréfához, és az Aranykor című elbeszélése sorain szintén átüt a rá jellemző pajkos humor, ám – ahogy Szalay Zoltán esetében – a komor mondanivaló miatt itt sincs sok kedvünk a kacagáshoz. Nem mintha a felsoroltak nem lennének remek elbeszélések. Ám átérződik rajtuk, hogy nyakunkon a szép új világ, mesterséges intelligenciával, háborúval, digitális pénzzel és egyéb nyalánkságokkal, sőt: már benne is vagyunk egészen, s ez az állapot többnyire nem humoros, és nem is katartikus. Ha valakinek mégis sikerül megragadni valamilyen módon a lét eme változását, akkor az valóban kiváló szerző. Nagy Koppány a könyvek ledarálásáról ír – Bradburyhez hasonlóan –, s az erről szóló novella egy könyvben jelenik meg, félszeg bocsánatkérésként az utókornak. Ha még lesznek, mondta Nagy László. Ha lesz emberi arcuk. Akkor csókoltatom őket.

A leghumorosabb írás Cserna-Szabó András Kátya és a bográcslánc, avagy üresedés a húsiparban című műve lehetne, melyben egy szexuálisan aberrált figura száz évvel ezelőtti történetét jeleníti meg az író a rá jellemző abszurd módon. Az eleinte még realista szálon futó, szinte pikareszk történet olvasása közben tényleg hangosan kacag az ember, ám egy ponton – a főszereplő Dr. Turully Elemért megátkozzák, és először csak álmaiban, majd valóságosan is a Szovjetunióban találja magát, ahol gyakorlatilag ugyanazok a perverz és mazochista szexuális élmények várják, mint itthon, Magyarországon – valahogy leül a történet. Mert abban már tényleg nincs semmiféle felemelő, sem humoros, hogy a már elhunyt főszereplő ánuszában találnak meg egy cédulát, amin valaki a szeretetről írt, majd miután mindezt a Gulág foglyai elolvasták, nekilátnak, hogy feldarabolják és megegyék Turully (ebben a környezetben már Répás Ivánnak hívják) földi porhüvelyét. Tulajdonképpen megrázó kép lenne, de mivel ebben a szereplőben semmiféle szerethető vonás nem volt, ezért még az sem. A vég furcsaságától eltekintve az írás roppant izgalmas parabola az emberi életről és a (látszólag!) magunk mögött hagyott rémes XX. századról.

Az egyik legkiemelkedőbb elbeszélés – több ilyen is van ebben a kötetben –, Szélesi Sándoré. A képzeletbeli barát olvasása kortársi irigykedős érzést idéz elő, amikor a recenzor önkívületben morogja, hogy a fene egye meg, miszerint ez az ötlet neki nem jutott az eszébe, micsoda kiváló novellát rittyentett ebből a szerző! „Ma eladtam képzeletbeli barátomat az eBayen.” Így kezdődik az írás, de ebből még nem tudhatjuk, hogy a képzeletbeli barát lassan életre kel, sőt a mai virtuális világban talán sokkalta valóságosabb ő, mint a nyolcéves svájci fiú, aki lepasszolta őt egy magyar gyereknek. Az utolsó mondat egyszerre erős és hátborzongató: „Most ideje előlépnem az árnyékból és megmutatnom magam.” Letisztult szöveg ez, katartikus véggel, nem olyan körmönfontan barokkos, mint mondjuk az antológiában legfiatalabb szerző, Masri Mona Aicha írása – Nem gondolok az ég madaraira –, bár el kell ismernünk, hogy rendkívül izgalmas és dinamikus mű, s a szerző előtt, ha így folytatja, mindenképpen szép jövő áll.

Remekbe szabott és humoros elemeket nem nélkülöző novella Bene Zoltán A tetoválás című írása a Balatonba szabadult bikacápáról, de leginkább a balatoni emberekről; hasonlóképpen Novák Valentin Dr. Rotácsa, (Dr. Rotács, a fogadatlan kertész), aki hajléktalanként próbál virágokat ültetni egy belvárosi fa köré, ahová amúgy a kutyások viszik az ebeiket a szükségüket elvégezni. Sziszifuszi próbálkozás ez egy elsivárosodott világban, mint ahogy a bikacápa rémtettének megörökítése is az Bene Zoltán Lobonc nevű szereplőjének a tetoválásában.

Varga Klára meséje – Vince és Dafina – sokszor egészen elképesztő mélységekbe röpít, Bódi Péter Ahová születni kell című novellája szintén egyszerre megrázó, fanyar és abszurd írás.

Nem lehet mindenkit felsorolni az antológiából, ezt már két éve – Az év novellái 2022 – is megállapítottam. Hiszen ki ne olvasna szívesen Száraz Miklós Györgytől vagy Zöldy Páltól, a nemrégiben elhunyt Ferdinandy Györgyről nem is beszélve.

Befejezésül Bódi Pétert idézem, mikor a csiga apa és fia beszélget az autópálya mellől, és a fiú megkérdezi: „apa, hogy lehet átjutni az út túloldalára”, mire az apa ezt válaszolja: „sehogy fiam. Oda születni kell.”

Lehet, hogy így nézzük mi is a távolodó túloldalt. Azt az országot, azt a világot, ahol száz éve még számtalan gyerek született, és nótáztak meg énekeltek az emberek. Mi meg elmegyünk a Táncszínházba, és megnézzük őket. És lelkesen tapsolunk. Mint ahogy Az év novellái szerzőinek és a kiváló szerkesztőnek, Toldi Évának.

(Magyar Napló Kiadó – Írott Szó Alapítvány, 2024; válogatta és szerkesztette Toldi Éva)