Részletek Vasadi Péter kötetéből

Kotta

Egyszer valaki
énekelt tenger
szerint és kő
szerint.
A mélyben hal
emlékezik. Falsík
mögött a kórusok
türelme érlelődik.

Bach

Én a dicsőség szót
eleinte nem értettem.
S Johann Sebastian
nem tudott magyarázni.
Csak énekelt és énekelt.
Az ültetett jégerdőt
egyedül ő találta meg.
A csillogó jégtörzseket
a Hanggal
eltördelte ezer darabba.
A víz a Földről megszökött.
Tavak, folyók és tengerek.
Kiterjesztett vízszárnyaikkal
az ég alá simultak.
Mind csillag lett,
mi visszacsöppent.
Itt lent a fájdalom
szürke lakkjával bevont
embert, követ és földeket.
Medrek fölhasadoztak.
De látta Bach, hogy
a sötétség végképp
megméretett, bár mint
a világorkán, hányta
magát hatalmasan.
Rezgett alatta a
dicsőség, titkolva
mélyen terjedelmét.

Nyitott kapu

Az abszurdra még abszurdabb
a válaszod: ha egyre kényszerítenek,
késztesd magad kétannyira.
Mert épp a rossz az, aminek
meg kell történnie. A jó
erős, elég, ha van. Hátunk
mögött a múlt ilyen,
s tulajdonképp lakatlan. Egy
Ismeretlen lakja csak, s
kapuja csukva van. Jövőnkben
kellene egészen kinyílnia, de
ott súlyos ködök hullámzanak.
Így csak a jelenünkben
halljuk nyikorogni. Lassan
kitárul, mire meghalunk.

Függelék

Délután megindulnak a fák,
s riadalmat keltve, riadtan
keresztbe-kasul,
köztük s utánuk
a vadlovak is,
szemük kidomborodik,
mint fehér óriásdarazsak
potroha,
nyerítenek, nyihognak, sikítozva
robognak át a dombtetőn, a réten,
a városokon,
s mint sárga, fakó függöny
lobog, csapkod ide-oda a
sörényük,
s a kora esttel betakart
földön a Lét maga jön meg
egyedül, rettentő ragyogásban.

(Magyar Napló, 2018)