Nézem a deres, ködös tájat. Ahogy ellöki a part a kompot, az eltűnt idő metaforájaként összeszorul a torkom, és nem is akarom elhinni, hogy eltelt közben huszonöt év, már nem állnak sorban a túlsó parton, örök várakozásban, mint a szobrok, nincs a tekintetükben opálos félelem és beletörődés. Hazatértek valamennyien.

Próbálnék örülni annak, hogy most éppen Pécsre hívtak a barátaim egy konferenciára, hogy tartsak előadást az egyetemen Horvátország magyar irodalmáról. Ilyenkor már mondatokat formálok a fejemben. Aki azt hiszi, ha az előadó nem papírról olvas fel, csak fejből beszél, az nagyot téved, mert gondolataiban is előre megfogalmazott mondatok sorjáznak, legfeljebb csak szabadabban lehet gazdálkodni velük, és a fejben előre gyártott anyag egyébként sokkal hosszabb, mert képlékenyebb, a körülményekhez igazodik, formálható még, ami élőben elhangzik.

Most erre próbáltam koncentrálni, de visszazökkentet egyetlen mondat a múltba, a háborús szorongás legmélyebb bugyrába. Egy idegen férfi meglátta kocsink újvidéki rendszámát, és ujjongva jött felénk a kompon, hogy végre földiekkel találkozik.

Kitűnően megtanult ugyan huszonöt év alatt magyarul, de velünk természetesen anyanyelvén beszél, hiszen mi onnan jöttünk, a Metropoliszból. Atyaisten, ezt itt kell hallanom a mohácsi kompon. Ez az ember egész életében arra vágyott, hogy Újvidékre költözzön, egy boszniai szerb faluból sorozták be, és rögtön ide menekült, ahol le is telepedett. Aztán jött a fél falu is a harcok elől. Azt tapasztaltam, hogy mindenütt a világon kitűnően feltalálják magukat, összetartóak (a magyarok sehol nem ilyenek), a bajban segítőkészek, kapcsolatokat építenek, és derűs vagánysággal képesek túljárni bárkinek az eszén.

Meg sem kell szólalnom, elmeséli az egész életét, míg a túlsó partra érünk, hiszen én újvidéki vagyok, istenem, mennyire irigyellek, mondja ő, miközben én nézem, hogy egy fekete Mercedes Maybachból szállt ki. Erre legyint, hogy ugyan már, ezt csak az adómból írtam le. Mellette állt egy ugyancsak márkás terepjáró, arra is vetettem egy pillantást. Ja, az a vejemé, azt két éve vettem neki, amikor elvette a lányomat. Hát most nézz rám, ugyan hol élnénk így, mint hal a vízben? Széttárja a két kezét, a tíz ujját, mindegyiken köves aranygyűrű villan, mint egy Kusturica-filmben. Némi különbséggel: ezek valóban dúsgazdagok. Kérdőn nézek rá, meg sem merem kérdezni, hogy miből. Hallottam már a szegedi maffiáról is. Nem mondom ki hangosan. De ő nyilván jó emberismerő, ebből az emberi tulajdonságából gazdagodott meg, és leolvassa az arcomról azt is, amire gondolok: nem cserélnék vele, de a tartása, a szókimondása olyan példaképeket idéz, akikre gyerekkoromban felnéztem.

Tudod, eleinte keményen dolgoztunk, azzal a kompkocsmával kezdtük, aztán ahogy jöttek-mentek az emberek, hagytak itt ezt-azt, megőriztük, továbbadtuk, ne érts félre, tisztes haszonért, és sosem tudtam, mi van a ládákban. Csak vitte a víz csónakon, ladikon, kompon. Aztán vettünk egy harmincholdas birtokot a családnak, hát istenem, összejött sok minden ennyi év alatt. És naponta járunk át a komppal. Van odaát még két kocsmánk, és most megyünk, hogy a körmükre nézzünk. Ha átértünk majd megmutatom az éttermemet, biztosan éhesek vagytok… De ha most siettek, nem baj, tudjátok, hol találtok, jól jöhet még bármikor, hogy ismerjük egymást…

Meg sem várja a válaszomat, azzal folytatja, hogy ezek még egy hidat sem tudtak felépíteni ennyi év alatt, kínkeservesen kompozunk naponta, de most komolyan: a mi hídjainkat mind lebombázták, és otthon már mindegyik helyén ott van az új híd.

Mi ugyanabban a felszámolt országban születtünk, a seregben, ahol szolgáltunk, legalább hét nyelven beszéltek, és ha nem tartottunk volna össze… ezért hasonló a mentalitásunk, a gondolkodásmódunk, dacból is páncélt eresztünk. Tudja, hogy én ottani magyar vagyok, nem pedig itteni, ezért akart velem beszélgetni, és azért irigyel, mert Újvidéken élek, és talán az összes aranyláncát odaadná az autóm újvidéki rendszámtáblájáért. Mert látom, hogy még egyszer megnézi, mielőtt lehajtanánk a túloldalon a kompról.

Kontra Ferenc