Kétévesen még minden az enyém. Papám, mamám, labam (lábam), mondja az unokám. Az ennivaló az ám-ám, a keksz csak k. Nyilván, mert azt az előbbiekkel szemben követelni kell. Nem automatikusan a miénk. És van még néhány felszólító módban ejtett szó, amit különlegesen magas hangon és hosszan elnyújtva kell elénekelni. Ilyen a kertbe, az anya (utóbbiban van némi szemrehányó hangsúly is, ami azt jelentheti, hogy anya az amúgy legtöbbnél is többet törődhetne vele), és persze a kalbász. A lampa (lámpa), ami hol felvillan, hol elalszik a kapcsolóját nyomogatva, határeset.

Csodálatos nézni, ahogy felfedezi a világot. A saját gyerekeinknél is így volt, csak valamiképpen természetesebben vettük, vagy talán felületesebben, a sok szaladgálás, aggódás miatt. Vagy azért, mert mindig együtt voltunk. Míg az unoka csak meghatározott időre a miénk, még így is, hogy együtt lakunk. Fogják a szülők és elviszik. Így a vele töltött órák sokkal intenzívebbek. Jó dolog nagyszülőnek lenni, na.

Az ember elandalodik az unoka témán. És akkor egyszerre csak beüt a ménkű, tele van a net Dosztojevszkijjel, az oroszok és a világ egyik legnagyobb írójával, a lélektani és a polifonikus regény megalkotójával, mert éppen kétszáz éve született. És a kérdései azóta is érvényes kérdések. A válaszokat mindenki maga adja meg, hitétől függően. De a kérdések… Hogyha Isten nincs, akkor mindent szabad? Akkor mindenki azt tehet, amit csak szeretne, ami nyilván a – demokratikus szokásjogok szerint – senkinek sem árt. De mi az, ami árthat az embernek? Az embert sok mindenre rá lehet beszélni. Ha kell, fejet hajtva megy kitépetni a szívét a nagy kígyóisten oltárára, vagy éppen elhiszi, hogy a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében kell feláldoznia az életét. Lelki szemeimmel látom, fülemmel szinte hallom az értetlenkedőket, csúfolódókat, akik azt mondják, ma már más világot élünk, ez akkor volt. Ma már okosabbak vagyunk, műveltebbek azoknál. Ma már nem fordulhat elő olyan, mint Koestler Sötétség délben című regényében, hogy a főszereplő Rubasov önként vállalja az el nem követett bűnt és a halálbüntetést a pártért. Ma demokratikus jogok vannak és bíróság. (Mondjuk: kételkedem.)

De jó. Legyen úgy. És a gyerekek? A gyermekek miért szenvednek? Miért bántja őket ember és Isten egyaránt? (Mert ha például az én unokámat… még elgondolni is…!)

Miért születnek sokan eleve halálos betegségekkel vagy fejük csúcsán összenőve, miért kell felnőttek háborújában megsebesülni, éhen pusztulni? Hiszen ők – Dosztojevszkij szerint – nem bűnösek abban az eredendő bűnben, amit az első „felnőtt(!)” emberpár elkövetett.

Egyszerű lenne materialista (esetleg fatalista?) módon azt felelni, hogy így alakult, vagy hogy az állatvilágban szintén a kölykök a legvédtelenebbek. Ám az állatok nem kínozzák az áldozataikat, nem verik, nem alázzák meg őket, s állat-pedofilról sem hallottam soha.

A Karamazov testvérekben, Dosztojevszkij utolsó nagyregényében, a középső testvér, Iván elmesél öccsének, Aljosának néhány történetet, melyben gyermekeket kínoztak, aláztak meg. Mind megannyi borzasztó, megalázó történet, a XIX. századi romantikusok nyilván elborzadva dobták el a könyvet, ha beleolvastak, s a későbbi széplelkeknél is kiverhette a biztosítékot. Még Pasolini is vehetett – sőt, biztosan vett is – tőle ötleteket a förtelmes Salo, avagy Szodoma 120 napja című filmjéhez. Az ember hajlamos elfelejteni ezeket, a tudattalanjába száműzni, hogy ne riadjon fel éjszakánként, ne gyötörjék a rémálmok.

Ám egy történetre, egy megtörtént, igaz történetre azóta, mióta húszéves koromban először elolvastam a könyvet, máig jól emlékszem.

Földbirtokosról van szó. Egyik cselédjének nyolcesztendős kisfia játék közben véletlenül megdobta az úr egyik kutyáját. A gyereket az uraság azonnal áristomba zárta, s másnap kora reggel kirendelte az egész háza népét az udvarra. A fiút a hideg időben meztelenre vetkőztették, szaladj, kiáltotta neki az úr, és rájuk uszította a kopóit, amik aztán a gyermeket a saját édesanyja szeme láttára darabokra tépték.

Leírni is szörnyű. S hol volt még akkor Mengele, hol voltak a hutuk és tuszik, hol volt Mỹ Lai?

Kell beszélni erről karácsony előtt? Akkor, mikor megszületett a Kisded?

Mátyás király a pénzére nyomatta. Madonnát a Kisjézussal. Magyarországon elsőként.

S azóta, Mátyás király kora óta hány gyermekgyilkosság történt? Hányan ölték, éheztették, fényevéssel, veréssel és ezerféle módon kínozták az árván maradt Árvácskákat és a vér szerinti saját gyermekeket?

De a nagy író tudta, hogy azért egy irodalmi műben fel kell mutatni a megváltás lehetőségét is. Dimitrij, a legidősebb testvér, ha nem is boldogan, de megnyugodva megy Szibériába, mert álmában a „kisgyermek sír”, és ezért neki áldozatot kell hozni, a Nagy Inkvizítor pedig nem égeti meg az újból földre szállt Jézust – ahogyan azt korábban megígérte –, csak a lelkére köti, hogy ne jöjjön vissza többé. Nem érdeke, de nem tudja megakadályozni.

Nyitva hagyja a Megváltónak a lehetőséget: ha akar, visszatérhet. Eljöhet az ő országa. Maradjunk ennyiben, hívők és nem hívők most, karácsony előtt.

Gáspár Ferenc