Mint egy kifeszített vásznon egy elkezdett festmény. Éppen olyan volt, mintha a festő éppen csak ellépett volna előlem a járdán, és amit ott hagyott, az csak egy félig kész műalkotás maradt: királykék selyemmellényben, cilinderben, lila bársonykabátban állt a járdaszélen egy púderes arcú, franciabajuszos férfi, és lassan, egyenletesen lendítette maga előtt az öntöttvas kart. A hosszúkás óriásláda kocsikerekeken állt, ismeretlen rendeltetésű, hatalmas bútordarabra hasonlított, kazettáira színes pásztorjeleneteket és titkos értelmű rózsákat festettek. Az összkép azt sugallta, hogy egészen mást jelent, mint az egyes elemek külön-külön. Egy óraszerkezet ki-be mozgó szobrai díszítették: a túlfestett nőalakok karjukkal apró csengőket cirrentettek meg szabályos időközönként. Erősebbnek bizonyult a látvány a hangnál, torzítva szólt, mégsem régi rézhengerek tűkottáiról. Dallamfutamok mozgatták az arra járók szórakozott lépteit a tearózsák ágyásai között, mintha a régmúltban járnának, elmélázva, és gondjaikat átütemezve sétáltak el a kintornás mellett. Megállva pillanatokra, hogy akad-e a zsebükben egy kis szerencsepénz a réztányérba, amelyet tovább zörgetett a láda a dallam ritmusára. Nem is volt dallama már, csupán az emléke, amit hallott, aki továbbment, mégis mindenki visszanézett még egyszer a homlokát ráncolva vagy fél mosollyal, hátha mégsem felejti el.

Mint egy kifeszített vásznon, melyen éppen egy film pereg, melyeken arcok váltják egymást, mint ezen a kintornán, a némafilmben is csak túlfeszített érzelmek mimikáját láttam, valamit mondani akartak, figyelmeztetni, mint egy jóslatban, de ha érteném, biztosan nem tenném meg, egy lépést sem tennék ezen az úton, hallgatni kellene ezekre a régi arcokra, melyekből árad D. W. Griffith Intolerance című filmjének összes víziója, a tekintetekből látszik, amit majd később a szavak mondanak el, ha megszólal a film. Csak álltam a járda szélén, mint aki arra vár, hogy visszaperegjen előtte az egész mayerlingi történet, két pisztolylövéssel, mert a zene nagyon keringős volt, és rájöttem, hogy a kintornás műsora igen sokféle, és felettébb gazdag. Megyünk, haladunk tovább egy egész évszázadon át, holott a láda meg sem mozdul, a figurák kora sem változik, mint a García Márquez-regényekben, igazából mindig csak áll, nem múlik mellettünk az idő, csak álmodjuk, hogy elmúlt száz év, amikor még készen álltunk arra, hogy tudatalattink ideboruljon elénk; elhittük azt is, hogy mire a lomb lehull… újra tánc lesz, véget nem érő mulatság. Közben elomlott lassan előttem a látomás – arra vártam, hogy újrainduljon a harangjáték. Régi idők tánca járt körbe, szédülve a park sétányain kanyarogva. Szólt a kintorna, a hangja is ugyanolyan maradt, de csak majdnem: falnyi méretét és a figuráit is eltúlzottnak találtam a szokványos Monarchiabeli elődjeihez képest, mivel digitálisan bármit meg lehet szólaltatni, hogy emlékeztessen, de mégsem volt ugyanolyan, hiszen digitalizálták, és a repertoár sem maradt olyan operettes; alig akartam hinni a fülemnek, amikor elindult a Led Zeppelin Immigrant Songja. Nem először lepnek meg ilyen csavarral, itt egy tábla is a kintorna oldalán: Holnap a te arcod takarják ki.

Kontra Ferenc