Csiszi-csoszi. Már nem bírja felemelni a lábát. Csoszog a kövezeten, felhallatszik a hálóba. De már hét óra, igazán nincs korán a felkeléshez. Reggeli után megmutatom, hogy megjelentem az Olvasatban.

– Te adtad a nevét ennek az újságnak? – kérdi.

– Dehogyis. Én az egyik szerzője vagyok.

– Politikai lap?

– Nem. Ez csak irodalom.

– Nincs benne politika?

– Nincs. De az is politika, hogy mi most beszélgetünk.

– Nem tudom. Annak idején az öregek szerettek beszélni a háborúról. És ez a másik?

– Ez az Országút. Konzervatív – teszem hozzá megnyugtatásképpen.

– Politikai?

– Félig-meddig. Olyan akar lenni, mint az ÉS. Az liberális, ez meg jobboldali.

Látom, hogy ez tetszik neki. Kicsit később a bankkivonatát nézegeti.

– Már megint nincs pénzem – mondja szomorúan.

– A záró egyenleget tessék nézni.

– Én csak a mínuszokat látom.

– Rengeteg pénze van. A nyugdíja is megjött.

– Azt látom. De ez a sok mínusz!

Anyósom kilencvenhat éves. Tíz napja nálunk lakik, mert túladagolta a vérhígítóját. Elfelejtette, hogy már bevette a napi adagját, és még beszedett belőle néhányat. Belső vérzés, rohamkocsi a Jánosba. A kórházban aztán kicsit helyrefoltozzák – infúziót kap meg új gyógyszereket –, és gyorsan kiadják nekünk. Mielőtt odakerült volna sokat panaszkodott, hogy minek él már, nem élet ez így. Az utolsó kenetet is háromszor felvette. A pap kijár hozzá, ő már évek óta nem tud templomba járni. Csupán az éjszaka jó, mert olyankor meglátogatja az a sok kedves ismerős, akik már régen nem élnek, de álmában valahonnét fentről érkeznek a magasból. Néha a konyhában is leülnek, esznek-isznak, jól érzik magukat. Talán nem is álom. Egyszer annyira valóságosnak tűntek, annyira kopogtak a bejárati ajtón, hogy kiment, és kinyitotta. Időnként hívogatják is őt magukhoz. Oda, fel a magasba… Szeretne most is hazamenni, hiányzik a sok kedves szomszéd, meg a virágai a nagy ház körfolyosójának korlátján. Mondjuk, hogy ez már nemigen fog összejönni. A hazaköltözés. Ilyenkor – érthetően – elkedvetlenedik. Amúgy jó neki nálunk, hiszen soha nincs egyedül, naponta láthatja az unokámat – anyósomnak: dédunoka –, a gyógyszerét pedig újabban a feleségem adagolja. Ő meg igyekszik. Reggel, mire felkelünk, már megmosakszik, felöltözik szépen. Beágyaz. Mosogat. A mozdulatai egészen lassúak, amióta kiengedték a Jánosból. Olvasni szeret, ha el is bóbiskol közben. Majdnem egész nap olvas, és már azt is megszokta, hogy nálunk nincs huszonhat fok a lakásban, mint őnála otthon. A tévét a fejére illesztett fülhallgatóval nézi, felcsavarjuk a legmagasabb hangerőre, de így mi nem halljuk, nem zavar bennünket. Tulajdonképpen alig vesszük észre, hogy itt van. Csak néha, reggel, halljuk a csoszogását a nappaliból. Felhallatszik a hálóba.

Gáspár Ferenc