Alföldy Jenő, a többek között József Attila- és Arany János-díjas irodalomtörténész az idei esztendőben, július 28-án tölti be 80. életévét. Ebből az alkalomból beszélgetett vele pályájáról, irodalomról, tankönyvekről Bene Zoltán.

Bene Zoltán: Érettségi után először nem vették föl az egyetemre, ezért előbb segédmunkásként helyezkedett el, majd fotósnak tanult, és bő egy évtizedig dolgozott is fényképészként. A fotós számára rendkívül fontos a figyelem, a megfigyelés, a készenlét, ám ezek a készségek az irodalommal foglalkozó ember számára is elengedhetetlenek. Ahogyan az sem hátrány, ha valaki az élet több területén tevékenykedett már, mielőtt hivatásszerűen elkezd foglalkozni az irodalommal. Tapasztalatai szerint mennyire határozták meg későbbi pályáját a kezdeti, bizonyos értelemben az irodalmon kívül töltött évek?

Alföldy Jenő: Különös módon egy fotós munkahelyi ismeretségemnek köszönhetem, hogy írásra adtam a fejem. 1962-ben már négy éve az MTI Fotó vállalat nagyméretű fotónagyításainak laboratóriumában dolgoztam, s egyszer megjelent a műhelyben a magyar fotóművészet egyik legnagyobb tekintélye, Vadas Ernő, egyik híres fölvételének nagyításakor. A fotón egy hortobágyi ménesterelés látható. A mesternek az volt a kérése, hogy a lovakat terelő csikós levegőben kanyargó ostorszíja jól látszódjon a vihar előtti felhők gomolygásával a háttérben. Miközben bontakozott a hívókádban a kép, az öregúr barátságosan megkérdezte tőlem: tudok-e írásban stilizálni. Mondtam, hogy az iskolában jó jegyeket kaptam magyarból fogalmazásaimra. – Többről van szó, mint fogalmazásról – mondta. – Az óriásfotók készülése érdekelné az embereket. Kellene írnod egy cikket a nagyméretű képek nagyításáról a Fotó című magazinba, a szerkesztőbizottság nevében szólítalak föl. – Megpróbálom, mondtam kissé ijedten. A cikk két hónapon belül megjelent a szakújságban Hogyan készül az óriásfotó címmel. Attól fogva késztetést éreztem, hogy kipróbáljam magam az írásban, ne csak a fotózásról. Így Ernő bácsi terelt az írás rögös útjára. 1963-ban fölvettek az ELTE esti tagozatára, napi nyolc óra munka után ültem be az előadóterembe, és végigcsináltam a hat évig tartó kétlakiságot. Közben munkahelyet változtattam, a FÉNYSZÖV Ktsz. széria-laborjába kerültem, ott jobban tűrték, hogy a vizsgaidőszakban egy időre eltűntem. Amikor megkaptam diplomámat magyar nyelv és irodalomból, már rendszeresen publikáltam az ÉS kritikai rovatában. Ma nyugdíjasként is űzöm ezt a mesterségemet. Nem mindig voltam szerencsés az irodalmi szakmában, de az jó benne, hogy nyolcvan évesen is folytathatom, miközben egy magasan kvalifikált kőfaragó vagy egy pilóta ebben a korban már nem végezheti el azt, amit feleannyi évesen. Fotókritikát is írtam és írok, legutóbb a kecskeméti Forrásba, Bahget Iszkander albumáról. A filmművészetet is igen szeretem. Kedvenc filmem, Antonioni Nagyítása pontosan arról a munkáról kapta címét, amely évekig a kenyérkereső foglalkozásom volt. Ha nem irodalommal foglalkoznék, a fotóesztétikát „szerencséltetném” írásaimmal és a művészettörténetet.

BZ: Amint elvégezte az ELTE magyar szakát, az Élet és Irodalom munkatársa, két év múlva versszerkesztője lett, később az Új Tükörhöz került, majd a Magvető kiadó főszerkesztőjeként dolgozott, ahonnan nemsokára visszatért az ÉS-hez. Mennyiben más egy folyóiratszerkesztő munkája, mint egy kiadói szerkesztőé? Melyikben lelte nagyobb örömét?

AJ: Az adminisztráció sokkal kevésbé volt nekem való, mint a magányos szellemi munka, legyen az egy rövid recenzió vagy egy terjedelmes monográfia. Az úgynevezett „szubjektív idő” gyorsabban szalad írás, olvasás vagy az irodalmi kutatómunka közben, mint más élethelyzetben. Otthoni munkámba sokszor annyira beléfelejtkezem, hogy négy-öt óra folyamatos jegyzetelés, számítógépezés szinte észrevétlenül telik el. Nem minden műben gyönyörködöm, de izgat, hogy egy személyiség miként teszi ki önmagát a papírra, főként versben, esszében. Az ember érdekel, az eszmehordozó stílus, a megformálás találékonysága. A magyar lírában eligazodom, de egyre nehezebb lesz, hogy az új líra alkotóiról is kiérlelt képet alkossak magamnak. Ami a munkahelyeimet illeti: kiadó és kiadó, szerkesztőség és szerkesztőség között óriási különbségek voltak, vannak, és a munkaközösségek sem egyformák. Legjobb munkahelyi emlékem a Tankönyvkiadó Vállalat (belépésem idején már Nemzeti Tankönyvkiadó) munkaközössége, baráti légköre, a kollégákkal, terjesztőkkel és az iskolákkal fenntartott kapcsolat. E kiadónál lettem – legtöbb munkatársammal együtt – nem csupán passzív tanúja, hanem részese is annak, hogy miként lehet ellenállni a rendszerváltás zavarosában halászó érdekembereknek s a privatizáció ragadozóinak. Ez az időszak a kilencvenes évek elejétől majdnem nyugdíjazásomig tartott, a sokszor átkeresztelt cég (pl. „Sanoma”) nemrég történt visszavásárlásáig s köztulajdonba vételéig. Ez a döntés nyugdíjasként is boldogítón hatott rám. A tankönyvkiadás piacosítása, a tankönyvkiadók osztódással szaporodása nem demokrácia volt, mint ahogy a korszak felelősei hirdették, hanem kultúraromboló dzsungelháború a pártharcok kezdetén. A Nemzeti Tankönyvkiadót el akarták kótyavetyélni, de tapasztalt munkatársaink résen voltak. Ám egyszer csak egy felülről támogatott, Nyugaton is meggazdagodott tulajdonos évekre eladott minket egy finn világcégnek. Sokat aggódtunk a kétezres években, hogy a kiadóból valami „műanyagpótszergyár” lesz (Weöressel mondva), de ezt, részben a közvéleménynek köszönhetően, elhárították a céget féltő szakmai vezetőink.

BZ: Irodalomtörténészként talán a költészet iránt a leginkább elkötelezett. Számos költő életművével foglalkozott, foglalkozik – mások mellett olyan szerzőkkel, mint Kálnoky László, Benjámin László, József Attila, Ady Endre, Csanádi Imre, Tornai József, vagy Illyés Gyula. Hogyan látja az elmúlt évtizedek magyar líráját? Érzékelhetők-e cezúrák a magyar költészet utóbbi fél évszázadában?

AJ: Jelentős korszakváltásokat éltem át az irodalomban eltöltött évtizedeim alatt. Fiatalságomban nem gondoltam, hogy egyszer vége lesz a magyarságot nyomorító helytartósági diktatúrának. 1956. november 4. után a költészetben találtam meg legtöbb jelét a szabadság akaratának. A kikristályosodott magyar versben nem lehetett csalódni; a lényegi igazságra nagyrészt benne leltem rá. Pedig nemcsak a közéleti, lázadó vers vonzott, hanem a világlátás, a lét kérdései, ész, szív és lélek összefogása is. Ízlésem azért ilyen összetett (egyesek szerint eklektikus), mert két okból láttam szükségét a költészetben az ellenállásnak. Az egyik a nyíltan tiltakozó politikai vers nyilvánossága, megbélyegzett nagyjaink értékeinek elismertetése. Ilyen műveket már Nagy Imre miniszterelnöksége és a forradalom közötti években írtak legjobbjaink. A másik a stílus forradalma, az avantgárdnak vagy modernistának is mondható, független művészi megszólalás. Így lett kedvencem az egyik részről a küzdelmes nemzeti hagyományokból és a francia ellenállásból táplálkozó Illyés Gyula, a „bartóki” stílust érvényesítő, 1945 után indult nagy nemzedék, s ugyanúgy a kozmikus távlatokban látó Weöres Sándor és Pilinszky „iskolája”. Saját korosztályom költőit külön érdeklődéssel figyeltem. A modernitást a hagyományok újszerű alkalmazásával képzelem el, a formabontást új értékekkel párosulva. Az egészséges sokféleség helyett 1990 táján nehezen összeforradó szakadás történt irodalmunkban. Ahogy tudtam, próbáltam tenni ellene, de mint szerkesztőt, kevesen támogattak, Nagy László halála után leginkább az ÉS főmunkatársa, Mezei András. Nélkülük nem értem volna el, hogy a lap egyik leggyakrabban közölt költője sokáig az ellenzéki Csoóri Sándor legyen.

BZ: Az utóbbi évtizedekben jónéhány újabb ködlovaggal gazdagodott az ilyen tekintetben amúgy sem szegény magyar irodalom. A prózaírók közül említhetném mondjuk Gerelyes Endrét, vagy Bólya Pétert, de költőket is takar a köd szép számmal. Úgy érzem, bár lehet, hogy tévedek, Csanádi Imre is ilyen költő. Ön több kötetben foglalkozott Csanádival, nagymonográfiát is írt róla. Hogyan látja a helyét most irodalomtörténetünkben? Illetve mit gondol a „ködbe burkolózás” jelenségéről?

AJ: Jó, hogy Csanádi Imrét említi. Őt, a jövőre századik éve született költőt nem Gerelyes Endrével vagy Bólya Péterrel kell együtt emlegetni, hanem Áprilyval, Jékelyvel, Székely Jánossal, Kányádival, az archaikumot és a népnyelvet, illetve folklórt is művészien alkalmazó Arannyal, József Attilával, Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval. A prózaírók közül Tamási Áronnal, Gion Nándorral… Két kötetes, Csanádiról írt monográfiám alig kapott visszajelzést. Hogy miért fordult el tőle a szakma, nem tudom. Majd ha már nem terheli az irodalmat a divatguruk szűkkeblűsége, akkor talán föléled iránta az érdeklődés. Csanádi a nemzeti és népi kultúra tudós költője volt, szülőföldjének szerelmese, a hazánkban dúló világháború és a szovjet hadifogság költői krónikása, az 56-os forradalomnak az 1964-ben lehetségesnél bátrabb értékelője, szavakkal a természet nagy festője, a magyar versidomok Weöres Sándor-i szintű használója. Nem utolsó sorban a paraszti sorból tehetségével és önművelésével kitörő értelmiségi. Mintaadó ember tehát.

BZ: Koppintások címen jelent meg irodalmi paródiákat és utánzatokat tartalmazó kötete, benne Kálnokytól Petri Györgyön keresztül, Deák Lászlón át Szőcs Gézáig számos kortársát parodizálta. Ez egy nehéz műfaj, talán néha ingoványos talaj is. Miért vágott bele mégis?

AJ: Ezek inkább utánzatok, mint paródiák, beleélések. Stílusgyakorlatok, olykor azonosulási kísérletek. Karinthy óta Kálnoky, Weöres vagy Orbán Ottó a jó műfordító igényességével űzte ezt a műfajt. Én így próbáltam ki verstani és műelemzői ismereteimet. Megfigyeltem, hogy az eredeti művek ki- és befordítását, a rájuk utaló szójátékokat s az utánzott modorosságokat kevés olvasó tudja követni. Egy-két parodizált költő fel is dühödött, hogy mit sértegetem, de volt, aki jóízűen nevetett a róla szóló persziflázson. A paródiát szögre akasztva, inkább egyes versek elemzésébe fogtam. Van egy vaskos könyvem a kritikagyűjteményeken kívül olyan is, amely csupa verselemzésből áll, talán hasznára válhat a szakmának. Ideálképem az olvasóról az érettségiző vagy szakdolgozatot író diák s a tanár, aki említésre méltó gondolatokat talál munkáimban. Száz-százhúsz éves mestereim, akik már nem élnek, meg-megjelennek képzeletemben. Sokat „beszélgetek” velük, néha „ők fogják kezemet”.

BZ: A rendszerváltozás után, 1991-ben került a Nemzeti Tankönyvkiadóhoz, ami élete egy rendkívül sikeres periódusának kezdete. Az oktatás, a közoktatás népszerű téma a közbeszédben, többnyire negatív előjellel. A tankönyvek kapcsán is gyakran olvashatunk sarkalatos és kategorikus véleményeket. Az Alföldy-irodalomkönyvek népszerűek voltak. Miben látja a sikerük titkát? Egyáltalán: mitől jó vagy rossz egy tankönyv?

AJ: Még ma is forgalomban vannak a felsősöknek írt tankönyveim, de néhány éve már együtt jegyezzük a négytagú sorozatot a kitűnő tankönyves tanáremberrel, Valaczka Andrással. Ő gondoskodik, nemcsak az utánnyomásokról, hanem a könyvek korszerűbbé tételéről is, fontos újdonságok beiktatásáról. Jó kezekben van már a tankönyvellátás (ragaszkodom e száműzött kifejezéshez, mert a tankönyvekkel ismét az állam látja el a diákokat). Próbáltam fölidézni 11−14 éves kori énemet, mit szerettem az akkori tankönyvekben és mit nem, mit nem értettem, és mit tartok szükségesnek megmagyarázni „kérdve kifejtő” módszerrel, magyarázatokkal. Ez nem idegen a kritikusi szakmától. − Ezzel talán sikerült válaszolnom arra a kérdésre, hogy milyennek képzelem el az irodalomkönyvet, amely a világirodalomból is ad némi ízelítőt. Az új tankönyvek kipróbálásának időszakában sokat hospitáltam, utaztam vidéki, fővárosi iskolákba, s értékes információkat szereztem. Elsősorban a gyerekek terhelhetősége érdekelt. Minden szót meg kell gondolnunk, ha remekműveket közvetítünk, magyarázunk, és szerettetünk meg a diákokkal. Ha újra születnék, tíz évet ismét irodalmi íróként szeretnék eltölteni, hadd mondjam így kedvencem nevét használva: „szerbantalkodással”. Ha olasz volnék, Umberto Eco nevéből gyártanék ilyen igét.