A nagyobb olasz városokat már sorra végigjártam, eleinte mindig valamilyen konkrét céllal mentem, aztán belefért a nyaralás is, de még amellé is lehetett társítani valamilyen látnivalót, lettek kedvenc helyeim, találkoztam ismerősökkel, beszéltem olaszokkal, és néha felvetődött Nápoly neve is. Itt némi megtorpanást éreztem minden beszélgetésben, és eleinte azt gondoltam, hogy valamit titkolnak előlem, kell itt valami rendkívülinek lennie, ha már egy olasz is úgy fogalmaz, hogy: tudod, van az összes többi város, és ott van Nápoly.

Közben olvastam róla, filmeket néztem, a maffiáról is kialakult némi elképzelésem, de a lényeget csak akkor láthatom, tapasztalhatom, ha odamegyek. Márai és San Gennaro miatt is.

Olvastam a naplójában és a regényében is a városról, közben arra figyeltem fel, hogy tárgyilagos leírásaiban, véleményében, érzelmeiben folyton oszcillál. Elegánsan ezt így fogalmazza meg A nápolyi hangban: „Minden nápolyi művész, a koldusok is, a híres nápolyi semmittevők, akik közömbösen felelik a munkát kínáló idegennek, hogy nem állnak rendelkezésre, mert aznap már ettek egyszer…” Egyetlen más környezetben leírt történetében sem találkoztam ilyen kilengésekkel a pozitív és negatív töltés irányába, sehol ennyi szélsőség. Az egyik bekezdésben elérzékenyülten, együtt érzően a nápolyi lélek mélységeiről ír, a következőben pedig ezt olvassuk: „nápolyi vendéglőben ebédelünk, pofázzák a spagettit, nyakalják a tüzes, vulkanikus borokat. A látvány förtelmes. Ali baba és a negyven rabló lehetett ilyen, ebéd közben.”

A titok abban rejlik, hogy képtelenség mindent elmagyarázni és megindokolni. Vannak csodái és ízei, melyek feledhetetlenek. És természetesen vannak másfajta emlékek is, amik szintén megmaradnak. Nápoly nem úgy működik, mint a többi város, nem lehet egy turistatérképpel elindulni céljaink elérése felé, mert itt semmi sem szabályos. Nincsen belátható rendje. Kénytelenek vagyunk a helybeliek segítségét kérni. Ebben is Máraira hagyatkozom: „Kurjantanak, de emberiek. A lelkük és a jellemük még közel van egymáshoz.” Az én értelmezésemben ez annyit jelentett, hogy lehetőleg helybelieket szólítsak meg, velem egykorúakat, akikből kinézem, hogy tudnak angolul. És szerencsém van, egy olasz hölgyet szólítok meg az utcán, hogy igazítson útba. Telitalálat, tősgyökeres helybeli, és neki helyén van az emberismerete. Ilyen őszinte empátiával először találkoztam Nápolyban. Arra kér, hogy vegyem le a gyűrűmet és az órámat, tegyem a hátizsákomba a fényképezőgépemet. Ebben a városban a telefonomat se vegyem elő. Még így is kifoszthatnak, ezért sose legyen nálam több pénz, mint amennyi feltétlenül szükséges, mert a zsebmetszők ügyesen dolgoznak. Hallom ezt a hölgytől, még mielőtt elmondhatnám, hova akarok menni, és útbaigazítana, merre keressem a Nicola Ricciardi 7-et.

Az egész város egy meredek hegyhát, már a repülőből felismerhetőek a rég kihunyt, azóta zöld és dús termőföldekkel bevont kráterek, és a sötétzöld, bársonyfelületnek tűnő völgyek mélyén apró települések vannak. A lejtők és emelkedők elvisznek egészen a városig, Nápoly pedig egy meglehetősen meredek hegyháton terül el, ahol nehézkes a közlekedés, megerőltető gyalog felkaptatni egy meredek sikátoron. Megtalálni a keresett villát már igazi sikerélmény lenne, ha nem derülne ki, hogy a Nicola Ricciardi utca csak az ötös házszámig visz, aztán tovább sehova, tehát zsákutca. Itt megint kénytelen érdeklődni az ember, hogy van-e egyáltalán hetes szám. Hogyne lenne, igazít útba készségesen a kiskocsma egyszemélyes tulaja és pincére: a párhuzamos utca végén van. Elindulok tehát felfelé a párhuzamos utcán.

Kontra Ferenc