Részlet Kertész Dávid kötetéből

A Rozsdás patkó

A viszki csempészett, a zene hamis, a szivarok valahonnan Keletről kerültek ide. Szerettem ezt a kocsmát.

Este volt, kint a szél, bent a zongora zúgott hamisan, én pedig a harmadik pohárral húztam le remélve, hogy mielőbb berúgok, és talán majd jobban alszom, mint általában.

Éjfél felé járt az idő, amikor kinyílt az ajtó, mindenki a jövevény felé fordult. A zongora elhallgatott, a vendégek dermedten bámultak a bejárat felé. A csendet a zongorista törte meg, aki rácsapta a billentyűvédőt a kezére.

A jövevény mellém sétált, megállt a pultnál és így szólt:

– Egy viszkit nekem, egyet az új barátomnak.

A kocsmáros töltött, mi pedig lehúztuk az italt.

– Úgy szeretem az ingyen piát, mint bárki más – mondtam. – De megkérdezhetem, minek köszönhetem az udvariasságát, kedves…

Az idegen furcsa volt, arca beesett, bőre szürke és száraz, szemei nem is látszottak ki széles karimájú kalapja árnyékából: – Hangman, John Hangman – mondta, és megbiccentette kalapját.

– Onself – válaszoltam. – Mike Onself. Tehát, minek köszönhetem a potyakört?

Az idegen mosolygott. Rothadó fogai valószínűtlenül hosszúnak tűntek, az ínye szinte egészen visszahúzódott a szájpadlásába, mintha megcsillant volna a szeme, de talán csak a gyenge gyertyafény játékát láttam.

– Előbb iszunk – válaszolta –, aztán kimegyünk, és maga meghal.

Félrehúzta a kabátját és kezét a coltjára helyezte. Nem ez volt az első eset, hogy valaki belémkötött egy kocsmában. Nem én voltam a leggyorsabb kezű vagy a legjobb lövész a nyugaton, de eddig mindig megúsztam: vagy kibeszéltem magam, vagy csaltam, és csak a legvégsőbb esetben lőttem. Nem ijedtem meg most sem.

– Mister Hangman, nem ön az első, aki ki akarja loccsantani az agyam, de az első, aki előtte meghív egy italra. Ismerjük egymást valahonnan? Esetleg elcsábítottam a lányát, a feleségét, a húgát vagy az öccsét?

– Egyik sem.

– Akkor?

Újra mosolyra húzta színtelen ajkait, és levette a kalapját. A haja teljesen ősz volt, foltokban kopaszodott, homloka sebhelyes, de ami igazán elárulta, hogy kivel van dolgom, az a szeme volt. A két aszott golyóbis a koponya mélyére csúszva egyértelművé tette, hogy nem élő emberrel van dolgom.

– Ha ez az utolsó kívánsága, elmesélhetem, ki vagyok.

Hátradőltem a széken, és biccentettem. Én is megmarkoltam a coltomat, de tudtam, hogy a goult nem tudom megölni. Mindössze jó érzés volt tudni, hogy nálam is van fegyver.

– Hallgatom.

– Két évvel ezelőtt – kezdte – ugyanebben a bárban ittam. Nem volt pénzem az utolsó körre, hát elvettem egy fickó poharát, aztán lepuffantottam. Pár méterre a kocsmától már el is fogtak, és vittek felakasztani. De az ember, akit lelőttem, megátkozott, azóta minden holdtöltekor visszatérek ide. Kinézek magamnak valakit, meghívom egy italra, aztán mikor eleget ittunk, kimegyünk, és leszámolok vele. A piát én fizetem, afféle gesztus a halálraítéltnek. Akit kiválasztok, az meghal, de legalább legyen egy jó estéje. Kedves dolog tőlem, nem?

– De, angyali. Én azonban innék még egyet, ha nem bánja, ha már ez az utolsó.

– Amennyi jól esik.

A goul vigyorgott, én kértem egy viszkit, és koccintottunk. Aztán újra rendeltem, és újra koccintottunk. Nem azért Mike Onself a nevem, mert ne tudnék kiinni egy halat a tengerből, vagy akár egy szellemet a Rozsdás patkóból. Tovább ittunk, és elfogyott a viszki. Újra ittunk, és elfogyott a gin. A vendégek fogadni kezdtek ránk, és elfogyott a tequila is. Amikor a vodkát kértem, Hangman elkapta a karom:

– Elég – csuklotta. – Te meg én, odakint, most!

Felálltam a székből, és kibukdácsoltunk a kocsma elé. Szemben álltunk, három méterre egymástól. Fegyvert rántottunk, és próbáltunk célozni, mindketten legalább négyet láttunk a másikból, de eljött a leszámolás ideje. Eldörrentek az első lövések. Egyik sem talált, pár lépéssel közelebb mentünk egymáshoz. A második golyóváltás után már szinte a homlokomnál éreztem a pisztolya csövét, de keleten feltűnt a nap első pár sugara, és egy kakas szavára a goul izzani és füstölögni kezdett, majd hamuvá vált. A vendégek éljenezve rohantak ki a kocsmából, és a vállukra vettek. Mind meg akart hívni egy italra. Azt hiszem, ez volt életemben az első nap, mikor úgy gondoltam, még egy kört már nem kéne.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)