Mikor még nem voltam író, akkor is író voltam, csak mellette sok egyebet csináltam a kenyérért. Voltam például a Kőhegyi Menedékház segédgondnoka is kosztért-kvártélyért tizenpár éve, ott tanultam meg kecskét fejni, és azóta se tudom eldönteni, jó-e a kecskének, ha fejik. Mert hallottam már olyat érett és bölcs nőtől, hogy őneki egyáltalán nem volt jó érzés egy nőstényállat csecsét rángatni. De ki tudja, hogy itt valódi empátiáról van-e szó haszonjószágaink iránt, vagy sokkal mélyebb, rejtett összefüggésekről, úgy általában az asszonyiság, illetve konkrétan a csecsek, meg az azokkal való bánás gondolatkörében…

De megközelíthetjük-e a magunk emberi érzékenységéből egy olyan lény tudatállapotát, ami sztoikus nyugalommal majszol el tövises ágakat? Vagy merő passzióból szögesdrótot nyalogat és rágcsál? Teheti, nyelve, mint a ráspoly, és az egész szájüreg, ínyestül, mindenestül nem a gurméskodásra, hanem a bárminek a bármi áron történő földolgozására van kitalálva. Ezt empirikus úton állapítottam meg: bedugtam a kezem a szájába. Azt is nyugodtan rágcsálta és nyalogatta, és nekem se volt benne semmi kellemetlen. Vagy nem tud úgy harapni, hogy az emberi bőrt megsebezze, vagy nem akar. De a kecske motivációi nehezen föltérképezhetők, mert a pofája mindig közönyös, költőibben kiismerhetetlen, kivéve, ha felhúzza az ajkát, mert olyankor röhejes. Titokzatosságának fundamentuma téglalap-forma pupillája, és a tény, hogy mikor a szemébe nézünk, és a kecske visszanéz, sosem tudhatjuk, hogy tényleg minket néz-e, vagy még egy csomó mást is, mert nagyobb neki a látószöge a mienknél. De ez sincs még tudományosan rendesen kikutatva, különben nem csak halszemoptika lenne, hanem kecskeszemoptika, és nem csak béka-, meg madár-, hanem kecskeperspektíva. Olvasóm tetszés szerint folytathatja a variációkat a kézenfekvő kecskebékaoptikától az egyre vadabb szintézisekig.

A fejés egyébként korrupcióval indul, vagyis az ember kipányvázza a jószágot a karám mellett, és elé rakja a takarmányt, amit az istenadta úgy fal, mintha nem érné meg a holnapot. Utána leülünk a sámlira, és a fejőedényt lábfejeink közé szorítjuk, mert ha ideges az állat, és kapál a lábával, oda a tej. Kezünkkel átnyúlunk a hátsó lábak közt, mutató- és hüvelykujjunk közé vesszük a csecset, és határozott nyomó-húzó mozdulatokkal fejünk, a tej meg nagy sugárban spriccol az edénybe. Nem az erő a lényeg, inkább a stabil fogás, épp úgy, mint a gitározásnál, és ez is hasonlóképp veszi igénybe az ínhüvelyt. Mi ugyan csak amatőr hobbikecskészek voltunk, hat-hét tejelőnk, ha volt egyszerre, de fejés után nálunk se gitározott senki.

Az általános mozdulatok elsajátítása mellett az eltérő csecsformákhoz is alkalmazkodni kell ergonómiailag. A legáltalánosabb tőgy a lógó-csüngő forma: tökéletesen kézreáll. De volt egy alpesi kecskénk is, a Margit, ő volt a legbékésebb, és a csecse is szabályos, félgömb alakú volt, plasztikai sebészek és pornográf szilikonisták álma. Viszont nehezebb rámarkolni, mint a lecsüngőre. Vagyis Margittal volt a legkevesebb baj, de tőle fájt legjobban a kezünk. Az alpesi kecskepásztorok valószínűleg egyáltalán nem gitároznak. De mielőtt az olvasóban ettől a csecs-témától holmi erotikus képzetek ébrednének, elárulom, hogy semmi vágykeltő nincs a dologban. A kecskés vicceken persze nevettünk. Egyszer egy vendég elmesélt egy történetet, nyilván egy barátja távoli ismerősével esett meg. Valahol Dél-Amerikában csavarogtak (a helyszín mellékes, lényeg, hogy elég messze legyen ahhoz, hogy elhiggyük: arrafelé könnyebben villan a kés, dörren a puska, és több a kecske), eltévedtek, megéheztek, és a legvagányabb elment ennivalót szerezni. Nagy kecskenyájak voltak arra a hegyekben, odalopakodott hát emberünk egy jószághoz, és már dobná is a hátára, és iszkolna vele a táborhelyhez, terülj, asztalkám! Egyszer csak csettenés-csattanás: ott áll mögötte a pásztor, fölhúzta a puskát, emeli a tolvajra. Az meg mit csináljon kínjában, a nyelvet se beszéli, meg a golyó gyorsabb is a szónál, hát hirtelen fordít egyet a mozdulaton, és úgy tesz, mintha hátulról… nagyon szeretné a kecskét. A pásztor elröhögi magát, leereszti a puskát: semmi baj. Lopásért halál, de egyebekben megérthetjük egymást.

De ami nem vicc, az a frissen fejt tej utánozhatatlan íze. Ittuk frissen, ittuk magában, kávé mellé, meg sajtot is csináltunk belőle. Föl se forraltam, úgy ittam, ahogy a kecskéből kijött, mi bajom lehetett volna? Tudtam, mit eszik az állat. Leszűrni azért leszűrtem, mert a kecskeszőr elég sprőd érzés a torokban, nem olyan selymes, mint a macskaszőr, például, de a macskát hiába is fejnénk.

Azóta is keresem azt az ízt. És vehetek bármilyen drága őstermelői őstejet, őssajtot vagy őskefirt az őspiacon, azt a vad, nyers, őszinte aromát nem találom. Gondolom, valamit finomítanak rajta, hogy ne legyen a városi embernek túl csecsízű vagy bakízű. Pedig, ha tudnák…

Juhász Kristóf