Szemelvények Szentmártoni János kötetéből

A vers hétköznapjai

A vers nem üt zajt. Nem demonstrál. Nem akar öngyilkos lenni, időben értesítve mentőt, sajtót. Nem nyomorog. Nem is gazdag. Nem veri a feleségét, gyerekét nem húzza le a vécén, nem kever mérget férje italába. Házát nem mossa alá árvíz, földrengés sem temeti maga alá. De perzsacicája sincs, melyen szépség-operációt akarna elvégeztetni. Nem riszál valóságshow-kban, nem rikít címlapokon.

Észrevétlen. Mégis kellemetlen érzés előtte elosonni, mint a hajléktalanok előtt. Pedig nem kér, orrfacsaró bűzt sem áraszt. Csak van. Mint az az átkozott lelkiismeret.

Elzúgtak forradalmai rég. Világfejtő, izzó kérdései vödörbe szikkadt fáklyák. Csöndes számvetéseit nem fogja senki. Nyelvének navahó-kódját elvesztettük.

Akkor miért idegesít mégis? Mért kezdünk dobolni türelmetlenül az asztallapon, ha rá kerül a szó? Mintha csak egy távoli, cserbenhagyott rokon volna, és szüleinek azt ígértük, vigyázunk rá. Ugyanakkor az ő gondoskodásából, nagyotmondásaiból lett elegünk, amelyekkel folyton a lényegre tapintott. Mi nem akarunk a lényeggel foglalkozni – legalábbis mindig. Terhes. Édes szellemi semmittevés – ez jár nekünk fárasztó munka után, s nem az Ő megvilágító igazságai, borzongató sejtelmei. Ne legyen kezünkben telefon, amellyel halottainkkal társaloghatunk, sem túlvilági rádió. Ne legyen semmi. És egyáltalán, mért van mindig itt? Köztünk? Mért van mindig ott, ahol mi? Kutya tán, akibe bármennyit belerúghatsz? Vagy kiölhetetlen baktérium? Esetleg daganat a lélek falán? Vagy maga a lélek? Már magunkra maradni se merünk, hisz előbb-utóbb előttünk terem. Egy falevélben, egy dalban, gyermekünk szemében, anyánk emlékében. Százféle alakja van, de mindegyikben fölismerhető. Az étel ízeiben, szerelmünk illatában, madárfészekben, koporsóárnyékban. Legszívesebben elpörögnénk előle egy mesebeli napernyőbe kapaszkodva, s föntről, a kék magasából megkönnyebbülten már-már visszanevetnénk rá, mint egy lerázott banditára vagy házsártos anyósunkra – amikor rádöbbenünk: de hisz a napernyő is ő. A repülés. A magasság kékje.

A Vígadónál emberemlékezet óta ül egy öreg citerás. Hőségben, fagyban. Akkordokat nem fognak ujjai, csak simogatja a húrokat, és penget. Így dallam sosem kerekedik, csupán valami kusza dörmögés, népdalok silány, elmosódott emlékei. A turisták szeretik. Vagy szánják. Mindenesetre tokjában csörög az apró, húrjai közt mindig lengedez papírpénz. Sokáig idegesített. A végén még azt hiszik, ez a magyar népzene. Utáltam hallgatni, de nem is olyan rég valami mégis megzavart: nyaranta a kaszinók és éttermek zenegépei és profi zenészei elnyomják. Nem hallani, csak látni. Hogy penget és dörmög.

Egy alkalommal mozdulatlan ült, de oly mozdulatlanságban, hogy azt hittem, már nem él, és a halál olyan szerencsés testtartásból ragadta ki porhüvelyéből, hogy az nem borult le sámlijáról: bal könyökével a citeraasztalka jobb sarkán támaszkodott, jobb könyökével a térdén, s kikerekedett szemekkel bambulta a semmit. Pihent. Megállított a pillanat, mint egy látomás. Átkozódtam, hogy nem szobrász lett belőlem.

Hogy nem kőből faragom a verset. Hogy nincs szükség izmaimra a gondolathoz. Nem serken vér az ujjaimból, szemembe nem pattan szikra. Csak tollal hadonászva vetem magam a papír hóviharába, vagy könnyű klaviatúrán zongorázom. Marad a meddő tépelődés, a szívritmuszavar, az űri csöndbe kilüktető, már-már hallható pulzus, a kiszáradt szájpadlás, a fölborzolt, őszülő hajba fúrt tanácstalan kezek foszladozó pántja, mely visszatartja még halálba hulló fejem. S kimerültségemet nem édesíti a test fáradtsága. Nem jár át tompa áram, bizsergető fájdalom. Csak az idegrendszer rövidzárlata. A halomra lőtt emlékek képe. A pokoljáró lélek, amint fal tövébe rogyva, időnként felcsuklik.

A vers ma hallgat. Mint akit összevertek. Kék, mint a zúzódás. Nem emlékszik önmagára. Mégis, mintha még mindig valakire várna. Szétrugdalt padok közt, egy parkban. Kezében virág.

(Új Könyvpiac, 2006. április)

Az indián

Akkor voltunk a legindiánabbak, amikor már nem voltunk indiánok. Kinőttük rég a kiskatonákat, a farsangi jelmezeket, nem néztünk már spagetti-westernt, balkáni indiános filmeket (Gojko Mitić-csel az élen)… Csak úsztattuk magunkat a Kiskunsági-csatorna vizén jobb napokat látott, napszítta matracokon, mustáros kenyéren éltünk meg kannás boron, többre nemigen volt pénzünk, de legalább szabadnak éreztük magunkat széltépázta sátraink közt, amikor még nem megérteni, „csupán” megváltani akartuk a világot. Esténként verseket írtunk a tábortűz körül vagy szócsatákba bonyolódtunk, amíg le nem vert lábunkról az alkohol. Egy-egy alkalommal a Hold és a csillagok fényénél, átvágva a tarlón, elmerészkedtünk az egykori börtön titokkal telt épületéig, hogy megborzongjunk az istállóból kilépegető vezérmén tekintetétől. Reggelente fejfájással ébredtünk és éhesen, újabb portyára indultunk, hogy beszerezzük az aznapra valót, a falu egyórányi járásra volt, a boltban és a kocsmában gondosan titkoltuk vadkempingezésünk koordinátáit. Visszafelé már égetett a Nap, tikkadtan bandukoltunk a napraforgó táblák közt kanyargó, cserepes földúton, míg el nem értük a folyót. Fűzfáink alatt megpihentünk, hátitáskánkat tolva tarkónk alá, hallgattuk a roppant csöndet kitöltő rovarmiriád és énekesmadarak zenéjét; leégett bőrünknek jólesett a szél simogatása. Amikor eluntuk a látszólagos semmittevést, újra útra keltünk a folyón, hogy a matracokon folytassuk e henyéléssel rokon meditálást, bámultuk a mélykék égen vonuló felhőket, s egy idő után úgy érezhette az ember, hogy az ég vizén utazik, annyira egy volt minden, összeért és átölelt, ránk borult és ringatott. Az egyik nyáron lányokat is beengedtünk alkalmi táborunkba, olyanokat, akik bírták a nomád életet, velünk éheztek és ittak, esténként meg csillogó szemmel hallgattak minket, amikor felütöttük egy-egy verseskönyv fedelét. Egyiküknek hevesen udvaroltam akkoriban, felültettem egy szalmabála tetejére, mert naplementét akart nézni, könnyekig meghatotta a látvány, s én álnok módon bortüzű csókot loptam tőle. Csetlő-botló kamaszok voltunk, mi mégis vadaknak éreztük magunkat, akiket nem lehet karámba zárni, mint az egykori betyárok szellemét őrző börtön lovait.

Amikor először találkoztam indiánnal, már indiánabb se voltam, nemhogy indián. Miamiban mutattuk be spanyol nyelvű kötetem, és írói delegációnk szabadnapján ellátogattunk a mikkoszukik rezervátumába. Befizettünk egy láptúrára, mocsárjáróval kivittek minket az aligátorok közé, s egy-egy pihenőnél hatásos indiántörténetekkel szórakoztatott minket a bennszülött idegenvezető. A ki tudja mivel csencselésből vásárolt terepjárók, a turistacsalogató bazárok világában már nem találtam gyerekkorom indiánjait, pedig rám fért volna, mert magamban rég elveszítettem őket. Az aligátor-show-k hőseiben, a mocsárjárók pilótáiban, a szuvenírboltok eladóiban hiába is kutattam régi mozifilmek vagy a Nagy indiánkönyv szereplőit – a szemükben mégis látni véltem, vagy inkább látni akartam, ha nem is a prérik büszke harcosait, de legalább egy fegyverrel, alkohollal és pénzzel betört nép tragédiáját. Megborzongtam tőle.

Ma már tudom, akkor követjük el az egyik legnagyobb hibát az életünkben, amikor beállunk a zsoldosok közé, akiket a bennünk lakó indián levadászásáért fizetnek. Skalpjainkat beakasztjuk egy metafora szekrényébe, vadlovainkat vágóhídra hajtjuk, tűzjárta sátrainkban meg amerikai konyhát rendezünk be kényelmünk érdekében.

Alkonyatkor olykor megállok teraszom végén, hogy a szemközti dombgerinc lombjait fürkésszem. Ki tudja, kik vonulnak a fák közt szinte nesztelen, tán egy őz nyomában, vagy hogy rajtaüssenek egy érzésen, amely nem hagy nyugodni jó ideje. Ennyi maradt belőlem. Ennyi indián.

(Az utolsó indiánkönyv, antológia, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021)

(Magyar Napló, 2021)