Részlet Homoki-Nagy István kötetéből

Az öreg pákász

Azt mondják, néhol benn az Alföld szívében, a fülöpszállási nádasok között, a nyírségi lápokon élnek még csíkászok. Nem tudom… sokról kiderül, hogy jámbor kovácslegény a faluban, aki csak vasárnaponként járja a vizeket. Én azonban ismerem az utolsó igazi pákászt.

Forró, szédülten tomboló nyár volt akkorában. A tarlók fölött izzott a levegő, és búzatenger ringott a földeken. Pacsirta fúródott az ég felé, csengő hangját elnyelte a kalásztenger zizegése. A nyár kitárta keblét, a búzafejekben súlyosodott az istenáldás, kéken virított a búzavirág, lángolt a vérpiros pipacs, lehajlott és kaszát kért a kalász. A vizeken vadrucák és szárcsák úszkáltak, kiszáradtak a pocsolyák, és a forró iszapból, vízinövények zöld függőhídján menekült üdébb helyekre a tarajos gőte. Aztán kaszapengéstől lett zajos a táj, és beköszöntött Péterpál. Egymásba rakta szépen a levágott kereszteket, azok pedig felbámultak az ég üvegre, nézték a tovamosolygó, gyöngéd felhőket, és azt zizegték: ott száll a június lelke.

Mondom, ezen a forrótestű nyáron láttam először az öreg pákászt. Késő délutánokon, amikor már hosszúra nyúltak az árnyak, akkor jelent meg a nádasok mögött. Lassú szárnycsapasokkal jött – mert hiszen madár volt –, aztán leszállott. Távcsövemmel néztem: öreg, kivert, magányos gólyahím. Ez az igazi gólya, vadvizek lakója. Mert a többiek már háziállatok. Templom tornyán, tanyaudvaron fészkelnek, majorságból elcsipkednek, gyerekek eszterláncot járnak a fészkük alatt. Az öreg pákász nem ilyen volt. Közel hozta a távcső egészen: mélyfekete tollai komoran nyelték a késői napfényt, fehér színein évtizedek szennye homályosult, értelmes szemei bölcset sejtettek. Megkerültem a lapályt, közelébe jutottam. Nádszálzörgés – egy mozdulat, lomha szárnycsapással már csak búcsút integetett.

Így volt ez másnap is, harmadnap, egy hétig. Néha kétszáz méterről elröpült, néha bevárt százra. A távcsövemmel szinte elérhettem. Komoran sétált le és föl, a magasan átszálló szarkák szépen megsüvegelték. Óraszám halászott nyugodt, kimért mozdulatokkal: mintha legyet kergetne el, feltűnés nélkül nyelte a siklót, békát, compót. Soha társsal nem láttam, soha közel nem engedett. Nem ijedt fel, hanem lemondóan levegőbe lépett, ha túl közel mentem, mintha mondta volna: „Elmegyek már…”

Víz csillogott a semlyéken, és a vadvizeket sötétkékre csókolta a nyár. Az öreg pákász nem barátkozott. Megpróbáltam mindent. Álruhába bújtam, észrevett azonnal. Kutyával hajtottam: messziről felrepült. Aztán egyre múlott a nyár, tűntek a hetek, az Alföld Szentistvánra készült. Nyakamba kötöttem a tükörreflexes gépet, szikrázó, hatalmas messze hordó objektívet raktam eléje, és elindultam a vadvizek közé.

Messze, turjánok szelén, pusztai kis tanyából előbújt éppen a késő délután. Alig nyúltam a látcsőhöz, megláttam a gólyát. Nem is figyelt felém, pillantásra sem méltatott. Tudtam, fortély úgysem használ, cuppogó csizmákkal, lassú haladással, zsinóregyenesen a madár felé léptem. Látott jól, de nem mozdult. Zöld hátú békák meregették sárga karikás szemüket, rájuk se hederített. Búcsúzott az öreg pákász. Állt mélán, mint egy gyönyörű szobor, és mindent emlékezetébe vésett. „Igen, a legnagyobb békák itt voltak jobbra, a káka mellett… a csibehúr amott virított… a sáskákat a kazlakon túl találtam… a siklók a törött nád alatt húzódnak… nehéz telük lesz…”

Már hatvan méterre voltam. Jól mutatta a távcső: kék fátyol volt okos, fekete szemein, és a békák ijedten nézték: „Ilyennek még nem láttuk!” A réti csíkok csodálkozva tekeregtek piros lábai alatt: „Nem értjük…” Lélegzetvisszafojtva húztam lábamat előre, kezem az objektív gyűrűjén. Oldalt lépett, profilba fordult. Még közelebb mentem (csiga fürge mókus ehhez). Rám nézett a madár: „Nos, itt vagyok még, mit akarsz? Amott fut a vassín, motor szalad rajta – ennek még nyoma sem volt, mikor én már itt halászgattam – régmúlt nyarakon.”

Minden érszálacska kidagadt kezemen, lehajoltam a gép szikrázó tükrére… nem voltam harminc méterre sem. Ott állt szúrós nádkupacon, visongó bíbicek között a semlyék vadmadara, és a késő délután megnyúlt árnyékai között, a fényképezőgép pattanó fémtükrén, kunsági lápok mélabús világától – búcsúzott az utolsó pákász…

(Orpheusz Kiadó, 2021)