Írnom kell neked még a jógáról és a meditációról is kerti levelet, mert fontosak, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megérts, és ha túljutottunk ezen a kerten, s már az erdőben sétálunk, akkor is jelen legyünk. De igazán azért fontosak, mert úgy gondolom, nagyon nehéz teljes életet élni a jóga és a meditáció nélkül. Azt tapasztaltam, hogy valamennyi nagy spirituális hagyomány megtalálta a maga jógáját, meditációját, s e nagy hagyományok között is van átjárás. Én azonban a jóga és a meditáció egyszerű és gyakorlatias megközelítését vallom, vagyis elsősorban azért jógázom, hogy a testem alkalmasabb legyen a meditációra, és azért meditálok, hogy én alkalmasabb legyek az életre. A jóga alatt a klasszikus jóga ászanákat, azaz nyújtásokat, továbbá lélegzőgyakorlatokat értem. Legjobban kis közösségben, néhány társammal szeretek jógázni, de egyedül sem rossz, bár más ritmusa van, nekem pedig nem árt néha, ha hajtanak. Egészen fiatalon közel kerültem a jóga szellemiségéhez, szinte mindent elolvastam, amihez hozzáfértem, s azt tapasztaltam, hogy mindig a legjobb, ha az ember szépen nekiáll, rászán egy órácskát, megcsinál néhány napüdvözletet, nyújt, csavar és lélegzik. Ehhez nem kell nagy jóginak lenni, nem kell feltölteni a világhálóra, nem kell többet gondolni róla, mint ami, nevezheted tornának is. Mert az ember nem mások miatt jógázik, hanem önmaga miatt. Azért, hogy jobban érezze magát a testében, hogy alkalmasabb legyen a meditációra.

Meditációból is többféle van, ahogy jógából is. Én általában az úgynevezett „anapana” meditációval szoktam kezdeni, vagyis leülök meditációs ülésbe, és azt figyelem, hogyan áramlik a levegő az orromon ki-be. Saját lélegzetem használom arra, hogy figyelmemet egyhegyűvé, koncentrálttá tegyem. Amilyen egyszerűnek tűnik ez a gyakorlat, olyan nehéz. Ugyanis a figyelem elkalandozik, eszünkbe jutnak dolgok, a testünk különféle jeleket küld, csupa kellemes és kellemetlen érzés, gondolat, emlék jön fel. Ilyenkor ezeket megpróbálom csak szemlélni, sem nem ragaszkodni hozzájuk, sem nem elutasítani, és mindig-mindig visszatérni a saját lélegzetvételhez, koncentrálni a figyelmemet egyetlenegy pontba. Figyelni arra, ahogy a levegő ki és be áramlik az orromon. Erre figyelni és semmi másra. Amikor már hosszabb ideig tudom tartani ezt az egyhegyűséget, és figyelmemet nem ragadják el gondolatok, emlékek, testi érzetek, akkor váltok.

Már nem „anapana” meditációt gyakorlok, hanem „vipasszanát”, vagyis ezt az egyhegyű figyelmet, amit eddig a légzésre összpontosítottam, áthelyezem a fejem tetejére, s előbb az egész testemet kívülről, majd belülről, mint egy „szkenner” figyelem. Ekkor a saját légzésem helyett már a saját testemet használom meditációmban. Ilyenkor jönnek fel csak igazán érzetek, emlékek, gondolatok, de nem ragaszkodom hozzájuk, és nem utasítom őket el, hanem egyszerűen csak hagyom őket keletkezni és elmúlni. A vipasszana gyakorlásakor saját testem belső szerveit nem képzelem el, nem fantáziálok, nem álmodozom. Egyre mélyebbre megyek ebben a figyelemben, minden körrel egy-egy réteg hull le, valahogy úgy, mint a hagyma rétegei. A vipasszanának is vannak mélyebb rétegei, attól függően, hogy milyen régóta, milyen alapossággal, mennyi ideig gyakorolja az ember. Azt tapasztaltam, hogy nagyon nehéz gyakorolni, és nem is olyan egyszerű megérteni, hogy ez miért jó. Ezért időről időre elmegyek egy tíznapos tanfolyamra – vagy elvonulásra –, ahol ennek a gyakorlásában erősödök meg. Ilyenkor teljesen új és más mélységeket fedezek fel magamban, semmi mással nem foglalkozom: csak a meditációval. A jóga gyakorlása itt teljesedik ki, hiszen fizikailag is próbatétel az embernek tíz napon keresztül ülni és előbb a lélegzetére, utána a testére, végül a belső leglényegére koncentrálni. Végül a meditáció legutolsó gyakorlata a „metta” – vagy szeretet meditáció, ami ellentétben a vipasszanával nem befelé figyelő, hanem kiáramló gyakorlat. Ilyenkor elképzeled a többi embert, és őszinte, együttérző szeretettel azt kívánod, legyenek békések, boldogok és szabadok.

Ezeken a gyakorlatokon kívül én szoktam imádkozni, hiszek Istenben, és azt gyanítom, hogy a látható világon túl van egy láthatatlan is, de ezeket mind-mind nagyon intim és személyes megélésemnek tartom, s nem gondolom, hogy másnak is abban kellene hinnie, azt kellene gyakorolnia, amit nekem. Azt azonban tudom, hogy a jóga és a meditáció fentebb leírt formái nagyon sokat segítettek normálisnak maradnom az élet nagy kríziseiben, és saját magam mélyebb rétegeinek, számomra ismeretlen kvalitásainak elérésében. Tudom, hogy a jóga és a meditáció abban is segített, hogy másokkal türelmesebb, együttérzőbb, szeretettel telibb legyek. Ugyanakkor nem gondolom, hogy mindenkinek ezt kellene gyakorolnia, még akkor sem, ha szerintem tényleg jobb lenne, ha az emberek fiatalabb korukban nem lennének figyelemzavarosak, és idősebb korukban is le tudnának hajolni. Nem beszélve arról, hogy mekkora előnye van annak, ha valaki koncentrálni tudja a figyelmét, és közben még a testében is jól érzi magát. Mindennek csak annyi köze van a lelkiséghez, hogy aki erre képes, az képes lehet arra is, hogy megközelítse saját lelkét, megérintse a végtelen, mindenben és mindenütt örökkön jelenlevőt. De hozzá annyi út van, ahány élet, és ez már inkább hit kérdése, mint gyakorlásé, ezért a jóga és a meditáció is csak eszköz ahhoz, hogy jobban megélhessük emberi mivoltunk, helyünk és életünk a világban.