És ne, soha ne felejts el játszani!
Emlékszem, gyermekként minden játék volt. Játék volt a fára mászás, játék volt, hogy eltűntünk, és meg kellett találni egymást; alapvető játék volt a bújócska. Játékból gondoltunk valamire, és a másiknak ki kellett találnia; elemi játék volt a barkóba. Játék volt, hogy fociztunk, tollasoztunk, bringáztunk; játék volt a sport. Játszottunk együtt, és – legalábbis én sokat – játszottam egyedül. Egészen kicsiként végtelen sok játék lehetőségét rejtette egy talicska kiborított homok, amiből játékból építettünk várkastélyt vizesárkokkal, kapukkal, tornyokkal. Napokig képesek voltunk építeni, és játékból pillanatok alatt romboltuk le. Igyekeztünk a lehető legjobbra, legszebbre építeni, és nem ragaszkodtunk hozzá, mert maga az építés volt a játék. A homokvár volt a gyermekkor mandalája.
Játék volt a bunki is, bár kicsit tartósabb anyagokból, de azt is számtalanszor szétszedtük, s végül a bunki már csak emlékezetünkben volt meg. De ott örökre megmaradt a bunki építésének játéka, ami végső soron az otthon, a családi szentély megteremtésére készített fel. És minden ilyen bunki, otthon, családi szentély a mennyország evilágra átszüremkedő tükörképe, a hely, ahol együtt játszunk. De talán ez túl általános, túl sok. Lehet, hogy a játék csak játék. Semmi több, és éppen ezért minden.
Mesélek inkább.
Ismerek egy kiváló, tehetséges, nagyon komoly színészt. Megtisztel barátságával. Ha a színpadra lép, a többi színész is jobb lesz, mert játszik. Játszik velük, és nem feledkezik meg arról, hogy végső soron a színészet játék, de megfeledkezik az énről, megfeledkezik magáról. Ugyanez az ember szenvedélyes társasjátékos. Amikor találkozunk, sokszor hoz újabb és újabb, különösebbnél különösebb társasjátékot, és egész estéket végigtársasozunk. Közben egészen belefeledkezik, eltűnik a kiváló, tehetséges, nagyon komoly színész, és nincs már más, csak a barátom, aki játszik. Nagyon szeretem ilyenkor, és nagyon szépnek látom: mintha játék közben valóban őt látnám, a szerepei mögött élő játékos embert. Miatta szeretem a társasjátékokat. Egyébként én egyedül szeretek a legjobban játszani. Különös játékaim vannak, amik miatt biztosan sokan hülyének néznek, de ezt az árat bőven megéri az élmény, amit a játékaim adnak.
Szeretek bonyolult, körökre osztott stratégiai játékokat játszani, lehetőleg olyat, ami korokon ível át, amiben sokféle civilizáció és több ellenfél van, s amiben nem csak harccal lehet nyerni, sőt szövetségeket is lehet kötni. Szeretem ezeket a lehető legnehezebb fokozaton játszani, és ha elbukok, újrakezdeni és szemlélni saját magamat játék közben, saját stratégiámat, ahogy veszítek vagy győzök; látni, mely lépések hova vezetnek. Olyan ez, mintha többdimenziós sakkot játszana az ember, és ahogy az elmúlt évtizedekben a számítógépek fejlődtek, egyre jobban el tudtam mélyülni ebben, és megfigyelni magamat benne. Emlékszem, az első ilyen játékot a szomszédban játszottam.
Négyen ültünk egy régi számítógép előtt, és körökre osztva, sorban léptünk. Előbb legyőztük a négy számítógépes ellenfelet, addig nem háborúztunk egymással, de azután elkezdtük egymás városait ostromolni. Az a játszótársam, akinek az otthonában és a számítógépén játszottunk, nagy sereget gyűjtött, és elindult az országom ellen. Nekem kevés katonám volt a végváraimban, ezért felgyújtottam azokat, és visszavonultam. Hosszan üldözte visszavonuló seregeimet, közben a hátországban erőt gyűjtöttem. Egyre-másra gyújtottam fel saját városaimat, már nemcsak a végvárakat, hanem az általa vágyott értékes kikötőket, bányavárosokat is. Végül a fővárosom alá értünk. Itt visszavonuló katonáim egyesültek a hátországban felfejlesztett seregekkel, és egy végső, nagy csatában döntöttük el a háborút. Nyertem. Játszótársam kiborult. Kiabálni kezdett, kikelt magából, hogy ez érvénytelen. Mondtam, hogy nem, mivel meg lehetett csinálni a játékban, ezért érvényes. Mire azt mondta, senki sem játszik így! Senki sem égeti fel a saját városait! Erre azt mondtam neki, hogy látszik, hogy nem figyel történelemórán, dehogynem: az oroszok. De te nem vagy orosz! – kiabálta. Játékból igen – mondtam én. Ekkor lekevert egy pofont. Eljöttem. De emlékszem, nagyon-nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, igen jól játszottam, még akkor is, ha kaptam érte egy pofont. Később a fiú bocsánatot kért, de soha többet nem játszottam vele.
Gyerekként sokat játszottam a jól ismert dán építőjátékkal, a LEGO-val. Néhányan kamaszként abbahagyják a LEGO-val való játékot, majd felnőttként újra felfedezik. A két korszak közötti időszakot viccesen csak „a sötét kor”-nak hívják. A felnőtt LEGO-játékosokat nevezik AFOL-oknak (Adult Fan of LEGO), egész szubkultúra épült köréjük, és természetesen elképesztő piac. Számtalan LEGO-szett van, ami direkt felnőtteknek készül. Eleinte még a szomszédba jártam LEGO-t játszani – Magyar Péterhez –, ami egy verset is ihletett, de aztán a rendszerváltás idején a bécsi rokonaimnak köszönhetően lett LEGO-m, méghozzá rengeteg. Egész városokat, korokat, történeteket tudtunk építeni. Öcsém kereste és válogatta a kockákat, én találtam ki, mit építünk, általában egy-egy történet köré. Utolsó épületem tizennégy évesen karácsonykor egy nagyon szép templom volt, aminek világítottak az ablakai, s ami elé felállítottam az összes LEGO-emberem. Felnőttként aztán feleségemtől karácsonyra ismét kaptam LEGO-t, és az egész újrakezdődött egy szempillantás alatt. Megint éreztem azt, amit akkor, amikor építettem, ugyanazt az elmélyültséget, ugyanazt a csöndes, belső világot. Most is azt szeretem legjobban, amikor megformálódik az ötlet, vagy kitalálunk valamit, és megépítjük. Így építettem emlékszettet a LEGO mikromotorját megalkotó Jánosi Marcell mérnöknek; megépítettem azt a jelenetet, amelyben kutyasétáltatás közben találkozunk Farkas Bertalannal – háttérben a Szojuzzal –; és – most fognak sokan kiborulni –: Hamvas Bélát is a tiszapalkonyai gyár előtt. Hogy az ilyen történeteket is LEGO-ba lehet önteni, az csak azt mutatja, hogy igazán nagyszerű játék, nem véletlenül annyira népszerű. Szeretek egyedül és másokkal együtt is LEGO-zni, így játszottam együtt feleségemmel vagy az egyik legjobb barátommal. Aki felnőttként is tud önfeledten játszani, az megőrizte azt, amivel érkezett és amivel majd távoznia kell: önmagát.

De legkedvesebb játékom, hogy a többi embert figyelem, utcán, vonaton, könyvtárban, bárhol, és kitalálom a történetüket. Ha véletlenül megismerem őket, egyáltalán nem zavar, hogy a valóságnak semmi vagy csekély köze volt ahhoz, amit kitaláltam. Ha mégis sikerül eltalálnom ezt-azt, akkor eltűnődök – nahát, a játéknak mégiscsak valami köze van a valósághoz. De a legjobban azt szeretem, amikor sohasem ismerem meg a valóságot, és játszhatok. Elképzelhetem a másik ember életét. Sokat és hosszan utaztam, és ez a játékom mindig velem volt. E játék neve fantázia. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Ne felejts el játszani, mert a játék az egyik legemberibb tulajdonságunk.
A játék a normalitásban tart egy nem normális világban, nem normális korban. A játék önmagadhoz emel közelebb. Aki játszik, egyszerre kapcsolatba kerül gyermekségével, és könnyebben ránézhet énképzeteire is. Játssz tét nélkül. Játssz úgy, mintha az életed múlna rajta. Mert mindkettő igaz. Nincs tétje: ezért játék a játék. Az életed múlik rajta, hiszen játék az élet. Minden játék kicsit: a művészt, az alkotót, a kreatív embert, a gondolkodót ébreszti fel bennünk. Nem csodálkoznék, ha lennének olyan agykutatók, akik már kimutatták, hogy a játék az agyunk talán távoli, de fontos pályáit kapcsolja össze, kelti életre. Biztos vagyok benne, hogy vannak tudósok, akik a játékban a tanulást, a szerepek megismerését, a világ- és önismeretet emelnék ki.
Játszani emberi, nagyon is emberi dolog. A játék emberré tehet.
Játssz, ha teheted.

Weiner Sennyey Tibor