Micsoda vakmerő életvágy lakik egy hóvirágban! Mintha pillanatok alatt robbantak volna ki a földből, míg nem néztem oda. Ki a kemény földből a puha, vézna szárával, törékeny levélkéivel. Ezt ő maga is alig tudja elhinni, hisz már hetek óta néz lefele a kis sziromleveles fejével: nahát, innen jöttem ki? Mondjuk, ha elég sokáig néz termőtalajának ugyanarra a pontjára, egy idő után átfúrja tekintetével a rögöket, meglátja a saját gyökérrendszerét, és megért mindent. Mi másért hajtaná le egyfolytában a fejét egy hóvirág?

Az idei első hóvirágokat egy otthonosan nyomasztó kádárbarokk panelház tövében láttam meg, Zuglóban. Napjaik nagy része árnyékban telik. Fehér gyöngyök az emberkéz alkotta valóság sötétjében. Tél és tavasz, élet és halál épített és teremtett határvirágai.

Most az úgynevezett újságírásra jellemző katasztrófamaszturbáló stílusban írt cikkeket olvasni: ne örüljünk a jó időnek, mindjárt jön a márciusi fagy, az áprilisi hó, a májusi Ragnarök. A most vidáman kipattanó rügyek majd elfagynak, a gyümölcsfák elhalnak, a madarak jégtömbökben hullanak alá az égből. Egyik megélhetési monitornyalónak sem jut eszébe megkérdezni a rügyeket: ha így áll a helyzet, ők mégis honnan veszik ehhez az egészhez a bátorságot? Minden télen megélni a halált, minden tavasszal a föltámadást? Mi ez? Kalandvágy? Kíváncsiság? Bölcs belátás? Nehéz persze bármi okosat gondolni, miközben a leglényegesebbet nem látjuk. Nem látjuk a gyökereket, hisz nincs olyan jó szemünk, mint a hóvirágnak.

De ha legalább emberi szemekkel rendelkezünk, akkor is láthatjuk határátlépéseink, folyamatos billegésünk zsúfolt sokaságát. Az észak-pesti bevásárlóközpont mellett óriási mező. Csak néhány lépés a valóságba a fogyasztói őrjöngésből, és büszke szürkegém lebben elém lustán. Gőgösen, mégis bizonytalanul forgatja fejét: nem tudja eldönteni, melyik világhoz is tartozik ez a közeledő kétlábú. Érthető: sokszor a kétlábú se tudja. Csak pár lépés választ el tőle, mikor lusta, megvető szárnycsapásokkal távozik. Valamit eldöntöttél, barátom.

Arra talán sose jövök rá, hogy pontosan mit is: nagyon nehéz belelátni egy gémnek a fejébe, mert olyan keskeny, hogy mindig elnézek mellette. Legközelebb hozok magammal egy hóvirágot, majd ő megnézi nekem.

Máskor a közeli Szilas-patak partján heverészünk egy magányos fűz alatt. Szemben az erdő: sűrűn telepített, tombolva szaporodó akácok, nyárfák, még lassan, szívósan küzdő, fiatal tölgyek.

Azon túl a panelpurgatórium, vaksi lelkek százezreivel. Egyelőre csak annyit látnak, hogy ők lakók meg adófizetők. Ha majd álmukban a hóvirág kölcsönadja nekik a szemét, azt is látni fogják, hogy az üdvösséghez vagy a kárhozathoz vannak-e közelebb.

Az erdővel átellenben szántóföldek végeláthatatlanul, kisebb erdősávokkal. Arrafelé vannak a világháborús Attila-vonal elhagyatott bunkerei is. Tömzsi betontestük még emlékszik a szovjet páncélosok dübörgésére. A bennük éldegélő pókok mégse látnak rémálmokat. Pedig némelyiknek több szeme van, mint lába.

Őzcsalád vágtat a szántókról a patakhoz. Ámulva nézzük, mekkorákat ugranak a suták, hogyan tartják az iramot a kisgidák, és milyen komolyan veszi az utóvéd szerepét a bak. Vajon mindig így csinálják ezek? Vagy csak azért maradt hátra a korábban szilajul szaporodó családfő, mert a nyomukban volt az ellenség? Aztán a suták és a gidák átugorják a patakot, s eltűnnek az erdőben a lakótelepek irányába. Nem féltem őket: ha akarnak, el tudnak bújni, és a golyót kivéve mindennél gyorsabbak. Ám a bak nem követi a családot! Megáll a patak innenső partján, és néz. Mikor már jó alaposan megnézte, hogy egész famíliája távozott, sarkon fordul, és elvágtat az ellenkező irányba. Hosszan szemléljük villogó, fehér farát, és tűnődünk: bátor és áldozatkész elterelő hadműveletet látunk? Vagy tragikus válást? És ha így van, hogy állapodnak meg a gyerektartásról? Heti három ebédnyi levél és négy vacsorányi zsenge hajtás? De hát ennyi el se fér egy őzbak szájában. Talán az elvált őzek valami kosárfélét használnak, csak ezt még egy természettudós se tudta megfigyelni, mert úgy titkolózik a szégyenlős patás? Vagy pont hogy olyan szabad erkölcsű a bak, hogy a szántóföldeken túl egy másik család várja?

Vagy csak nem akart átlépni egy olyan határt, ami a mi szemünknek megint láthatatlan? A suta meg a gida átlépésre rendeltetett, a bakjuk meg nem? Ha legközelebb arra járok, megkérdem a hóvirágot.

Juhász Kristóf