Nem most olvastam Az ember tragédiáját. Van ennek már hat éve is: kötelező iskolai olvasmány, így is tekintettem arra az interpretációra, amit a tanárok adtak rá. Ennek megfelelően: az eszkimó szín Madách jelenén túl játszódik, és egy posztapokaliptikus jövőképet jelenít meg. Az előbbi mondat egy standard megfejtés: lehet vele kezdeni bármelyik érettségi feleletet a tételből.

Van azonban az eszkimó-szimbólumnak egy rétege, amihez kellettek Kass János grafikái, hogy problematizálhassam magamban. Ez a grafika mint művészeti eszköz természetéből adódik: a Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállításán minden kép egyforma színvilággal rendelkezik. Az eszkimó szín világa egyáltalán nem sivárabb, mint a többi színben megjelenő egyiptomi, római vagy prágai környezet. Ha így nézzük, voltaképpen maga a Paradicsom ekvivalenssé válik az eszkimó színnel, a posztapokaliptikus és a mennyei helyszín ugyanazon formai egységnek a része. Madách drámájának ez egy olyasfajta üzenete, amiről gyakran megfeledkezünk: ugyanannak a világnak, ugyanannak az embernek és végső soron ugyanannak az isteni teremtőerőnek a terméke a Paradicsom és az eszkimók is. Kicsit parafrazálva egy közbeszédben néhány éve elterjedt mondatot: nincs két valóság, nincs két teremtéstörténet. És ez az igazán tragikus rétege Az ember tragédiájának: ugyanaz az ember alkotta meg az ipari forradalmat és a legnagyobb társadalmi jólétet, amely ember a legmélyebben belenyúlt a természeti folyamatokba, és amely ember ily módon annyira felgyorsította a klímaváltozás folyamatát, hogy az egyik legaktuálisabb téma, ami a fantáziánkat mozgatja, az a posztapokaliptikus világ.

Van még egy kérdés, amit szintén a kiállítás miatt tettem fel: miért eszkimók jelenítik meg ezt a posztapokaliptikus világot? Madách Európa közepén, ahol a puszták népe él, ahol a Hortobágy majdnem egy megyét foglal el, ahol a Kiskunságban mai napig (ahogy Madách korában is) homokbuckák magasodnak: miért éppen attól retteg a szerző, hogy ebben a világban kihűl a nap és végzetesen lefagy a bolygó? Hiszen a klímaváltozást nem így érzékeljük Magyarországon, épp ellenkezőleg: aszályt látunk, melegedő nyarakat, novemberben zöldellő fákat, mediterrán éghajlat felé haladunk. Hogyan tudjuk átélni így egy kiállításon Madách üzenetét, holott a tapasztalatunk messze nem ilyen világvége felé mutat?

Erre a kérdésre is a grafika eszközében találjuk a választ: az eszkimók pusztái a sivár, színtelen ábrázolásokon a Homokhátságra is emlékeztethetnek minket. Márpedig a Homokhátságban megfigyelhető sivatagosodás valós probléma Magyarországon. E sorok szerzője délről, a homok vidékéről származik: olyan hely ez, ahol ha valaki megöli magát, nem megdöbbenünk, hanem elnosztalgiázunk azon, hogy erről már milyen hosszú ideje beszélt. Az embereket, akik szűkebb pátriámban gazdálkodnak, lehetne homoki eszkimóknak hívni. Csak nekik nem a fóka hiányzik, hanem a víz és a termőtalaj. Azt szoktuk mondani, hogy a meddő asszonyok és a szikes talaj közt van egy fontos különbség: utóbbit még a Jóisten se tudná termékennyé tenni. Kutakat pedig javarészt engedély nélkül fúratnak a tanyák lakói, hogy öntözni és inni lehessen. Amikor pedig elfogy a föld, a víz, a remény, akkor nem egymást pusztítják el, hanem saját magukat: a Homokhátság határán, az átokházi tanyavilágban a legmagasabb az öngyilkossági arányszám hazánkban, minden tizenötödik halálesetet ez okoz. Itt nem lándzsával (mint az eszkimóknál) zajlik a küzdelem a fókákért, a másik testéért: inkább mérgező vegyszerekkel lépnek ki a homok világából. A homoki ember csöndes, magányosan cigarettázik, nem harcol a túlélésért: ennyiben különbözik a megvalósult posztapokalipszis a madáchitól. A valóságos világban bele lehet törődni egy élhetetlen környezetbe, el lehet engedni az élhető világba vetett hitet.

Épp ezért fontos Az ember tragédiájának üzenete most, a huszonegyedik század első negyedében. Nincs két világ, nincs két teremtés, az élhetetlen világ is ugyanúgy az életünk részévé válhat, mint a Paradicsom. A kérdés, hogy megelégszünk-e annyival, hogy itt, az V. kerületben egy kiállítás közvetíti felénk ezt a riasztó üzenetet. Vagy megtanulunk legalább a Homokhátságig ellátni.

Sarnyai Benedek

A Petőfi Irodalmi Múzeum Az álom vége? Klímaváltozás Az ember tragédiájában és ma című kiállítása 2024. január 12-ig tekinthető meg.