A Pegnitz szelte ketté. A csipkézett városfal melletti tornyos épületek a legendák lovagvárait idézték. A sokszemű házak mintha egymás hegyén-hátán tolakodtak volna felfelé, azon versenyezve, melyiküknek jut több és naponta hosszabb ideig a fényből. Növények kúsztak elő a résekből ugyanezért. A fény gyorsabb, de hiába siet, mert a sötétség előbb ér oda. A sötétbarnára pácolt gerendás, szimmetrikus homlokzatok ákombákomjai olyanok, mint egy abrosz szövésmintái. A házak lábainál pedig kutak csobognak, vízköpő szörnyek, pikkelyes madarak, tollas kígyók és lubickoló szirének. Mind ugyanabban a mesében szerepelnek.

Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképezkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborban persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, melyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a bécsi Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás; amennyi ideig néztem, olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezerszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték? A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet hasonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal.

Magyarországról érkezett ide Dürer édesapja 1455-ben. Már akkor is ott állt szemben az ezeréves ház, ma a város legrégibb épülete. A turisták a nagy festő szülőházát akarják először lefényképezni, ilyenkor mindenki a teljességre törekszik, hogy minél többet vigyen haza a látványból. De ez lehetetlen, főleg a fényviszonyok miatt. Valamelyik része folyton sötétben marad. Mert bármerre járjon a Nap, mindig az árnyék ér előbb oda. Azok jártak jobban, akik a részleteket vették észre: minden kis szegletet olyan aprólékossággal alkottak meg a várfalakon belül, hogy az ember az összes részletet szeretné innen magával vinni az emlékezetében.

Még a hóhér házát is. Felette a hídra épült tornyos épületben a bíró lakott. Mintha egy népmesében teremne az ember, és látná, hogyan vezetik ide az elítélteteket; a hóhér pedig minden ítéletet engedelmesen végrehajt: a tolvajnak a keze, a gyilkosnak a feje hull a vízbe. Mintha innen származna a vágó-híd neve.

Igaz, hogy Velence a testvérvárosa, szerintem mégis inkább Firenze lelke lakozik benne. Inkább az Arno, mint a tenger. Mivel időben is olyan közel volt éppen a két város, egy hét sem választott el tőle, össze tudtam hasonlítani. Nincs egyetlen részlete, ami ne vonzaná oda a tekintetem. Ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. A kút, mint egy oltár. Ahogy magába szívja a rezgéseket, mint az imákat, amit templomban mondtak el, ettől a folyamatos lélekmozgástól lesz olyan hatása, mintha sosem halna meg, az égbolt összes aranytrombitás angyala ide száll ilyenkor, délben, amikor a harangok hangjára szárnyak suhognak a torony körül.

A régi városrész árkában kanyarog a varázslat kertje, lent látni a liliomok habos bokrait. Mintha csak Bruno Schulz Pánja köszönne vissza, érezni a sárgarózsa mélyből felcsapó illatát, hatalmasra nőtt gyümölcsfákkal, telis-tele terméssel, a járdától csak karnyújtásnyira, de ha az ember megfeledkezik a szakadékról, könnyen beleszédül, és egy vilmoskörte lesz az utolsó, amit életében megragadott egy közelire saccolt ágon. Olyan hely ez, ami megragad, és nem hurcol magával körbe, míg csak a lábak bírják. Olyan hely ez, ahol szívesen élnék. És olyan, mint a délutáni álomban: aki csak egyszer is le próbálja tépni a tiltott fa gyümölcsét, vargányává változik.

Kontra Ferenc