Lajtos Nóra írása Zsille Gábor Készülődés című verseskötetéről

Zsille Gábor immáron hatodik önálló verseskötetével, a Készülődéssel áll az olvasó elé. Alig több, mint húsz évvel ezelőtt a Kihűlő északi nyár (1998) hetven verse Faludy György előszavával jelent meg, és már akkor egy ígéretes költő személyének a színre lépését jósolta a kritikusi szakma. Azt kell mondjuk, az idő csak igazolni tudta Zsille Gábor tehetségét: művei 72 lírai és prózai antológiában szerepelnek, szerkesztőként 55 kötetet gondozott, angolból négy, lengyelből tizenkilenc kötet fordítója.

Egyik interjújában Zsille Gábor a kiteljesedés és a távozás, a búcsú gondolatköreit nevezte meg a kötetcímválasztás magyarázataként. Az életre és halálra készülődés mellett az egyéni életút végigjárása, az efféle utazásra való készülődés is tele van olyan előzetes létélményekkel, amelyek nem spontán történnek meg az emberrel, hanem nyomokban ott munkál bennük a rákészülés is. Ilyen maga a költészet: egy gondolatcsírában rejtve van minden, amiből a vers színt, illatot és formát ölt majdan.

Zsille Gábor nyolcvan költeményét nyolc ciklusba rendezi. A kínálkozó arányosság, hogy tudniillik tíz-tíz vers adjon ki egy-egy ciklust, nem jellemzi a kötetet; a témaorientáltság az, ami rövidebb-hosszabb szakaszokat eredményez. Tematikájában egy sokhúrú kötetegészről beszélhetünk: a szerelem, a halál, a természet, a haza, a lírai én megszólalásának felelőssége, a létértelmezés és -összegzés mind-mind olyan vissza-visszatérő motívumai a könyvnek, amelyek adekvát nyelvi formát öltve hirdetik egy 21. századi középgenerációhoz tartozó költő megnyilatkozásait, „kinek joga van elnevezni a dolgokat” (Újra csak költő). A szerző itt egyfajta romantikus költőeszményt koreografál újra, mely szerint a lírai alany képes a semmiből világokat, a szavakból verskatedrálisokat építeni azáltal, hogy nevet ad a dolgoknak. Ebben a kisisteni mivoltában tesz bizonyságot ugyanakkor arról is, hogy „nem térképezhető fel / a líra genetikája” (Származástan).

A kötet nyitóverse (Apjuknak nem) a meg nem írt versek enumerációjáról szól, míg a záró költeményben (Visszavedleni) a költő szeretne „visszavedleni átlagos emberré”, hogy a forrás, az életünk, a holmi, a műhely, a jelenkor, a liget szavak denotatív jelentésükben éljenek benne tovább, és nem folyóiratcímekként. „Viszont / úgy kell élnem, hogy azt hallva: hitel, / kizárólag Csoóri Sándor lapjára gondoljak.” A felütés és a zárlat tehát egyaránt egy olyan alanyi költészetet céloz meg, amelyben a lírai aposztrophé önmagán keresztül átszűrődő irodalomeszménye tudatosulhat az olvasóban.

„Zsille verseiben gyakoriak az átmeneti év- és napszakok. Főképpen az ősz és az alkony.” Sturm László észrevételét, amelyet a költő Össze című válogatott és új verseit tartalmazó kötetéről állít (Kortárs, 2015/9.), csak megerősíteni tudjuk. A Badacsonyban „előbújik egy kert, egy ősz, egy veranda”, a Bölényfüves vodkában a hiperbola eszközévé válik az ősz („száz ősz”), a Valami készülben is „körbe az ősz, parkok, dércsípte fagyal” képe vibrál, a Tiszaladányi elégiában az ősz mint „a nyár utolsó lehelete” uralja a vers évszakát, az Elevenben: „Halálom után még írnék egy verset / arról, hogy szép volt az élet / és szép volt az ősz a szőlőhegyen / a som és a szilva az erdőszélen”, az Alkony, virradatban „Tél kínja, ősz kínja nem tágít”, a Testvérem, társamban a fájdalom „egész / ősszel kínok kínjával” gyötri a vállat, a hátat, vagy a Szigliget című vers nyitóképe említhető még példaként: „Egy késő őszi versbe nem kell / sok növény.” Ez a költemény valójában alkotáslélektani és „szakmódszertani” leírás is egyben, arról, hogyan írjunk verset egy magányos virágpalántáról. „[k]éső őszi / versem hirtelen kitárul, újabb / távlatok nyílnak, ez jó, ha pedig / címnek felírom: Szigliget, még jobb, / alászitál belőle a legenda, / a kortárs magyar irodalom / száz története és alakja…”

Az Üzemi hőfok a szerelem-erotika témavilágát hordozó versek ciklusa. A Tengerparti erotika egysorosa weöresi nyelvjátékot űzve nevezi meg a szerelmi párost alkotó személyeket: „Zsille az Adriján” (Simon Adrinak szól az ajánlás). A Tokaji Írótábor mindazonáltal, hogy érzékletes képet fest a táborról, a záró versszak a szerelem kezdetének megvallása. Itt is találkozunk egy nyelvi bravúrral: „Egyívásúak vagyunk, azazhogy egészen / stílszerűen fogalmazva: egyivásúak. (Kiemelések tőlem: L. N.) A szabadversek sorát szakítja meg egy háromütemű kilences strófaszerkezetű költemény, amelynek legfőbb versszervező eleme az ellentétezés. A Gyümölcsben a savanyú-édes, búskomorság-boldog arc, ölelés-szúrás szópárok által fogalmazódik meg a másikba vetett mégis-hit, amely a zárlatban ekképp szól: „áfonya, az vagy te, vadszeder, / nincs rá szavunk megindokolni, / miért nem hagylak el, hagysz te el.”

A legtöbb (tizennégy) verset tartalmazó ciklus (Ha itt írnának) a nekrológ-versek gyűjteménye. Ahogyan Nagy Gáspár írja: „Nézek / körül / már / csak / halottaim / vannak…”, úgy idézi meg személyes költőbarátainak alakját Zsille Gábor. Az „aludni tért költők” (Álom és ébrenlét) közül talán a legintimebb az Oláh János végóráit megverselő Utolsó látogatás: „figyeljük ezt a sápadt, a szenvedésben tisztára / mosott arcot, a készülődést, a búcsú szertartását…” (Kiemelés Tőlem: L. N.)

Zsille Gábor előszeretettel használja az ismétlés alakzatát, mely hol anaforikus szerkezetben ölt testet: „Innen még van visszaút” (Visszaút); „Van itt valami, Péter, amiről /nem lehet levelet írni…” (Álom és ébrenlét); A kezünkből kihulló kövek…” (Test), vagy előismétléssel („Élni, élni…”) és utóismétléssel („maradni, maradni”) is találkozhatunk a Deák László meghal című versben, vagy olyan mondatismétléssel, amelynek szerepe a keretezés: „A városban, ahol élni szeretnék…” (Ahol élni szeretnék). A leglíraibb hangszerelésű mondatok is ebben a szövegben szólalnak meg: „szénaillatú aluljárók”; „A felejtés behavazza a fákat”; „az emlékezet apró kígyója tekereg”.

Végül egy öntanúsító verset hadd említsünk, amelyben a költői öniróniára is találunk példát: „Egy napon születtem Arany Jánossal. / Vagyis március hó második napján. / Nem sikerülhet a nyomába érnem. / S hogy bajuszom silány, az még csak hagyján” (Aranyos). Az Egysoros paradoxona pedig négy strófában „merül ki”, merthogy: „Egysoros verset nem az ír, / akinek nincs mit mondania, / Egyetlen sort csak az írhat, / kinek van miről hallgatnia.”

Zsille Gábor Készülődés című kötetében úgy ír a végről és a köztes hétköznapokról, mint ahogyan versvirágokba borulnak a gondolatbimbók: szépen bomlanak ki szórügyei, mindig megtalálva a témához a megfelelő formát. A halál felől nézve: „összetartozás lappang az elmúlásban”(Csatlakozás). A jelen felől észlelve: „Negyvenhat esztendős vagyok / az utcán úgy hívnak: fiatalember…” (A nagy öreg). Félmost. Félmúlt. Féljövő. „[é]s kívánunk nagyon sok ihletet” (Tárgy: költészet napja).

(Magyar Napló, 2019)