„A ház a harmadik bőr, hagyni kell, hogy növekedjen, hogy megjelenjen benne a kreativitás, jelezve azt, hogy emberek lakják és helyet kell adni benne növényeknek is.” – mondta nem is olyan régen Hundertwasser. Teljes nevén Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser, azaz Béketeli Esősnap Sötéttarka Százvíz. Ezen kívül jelen kultúrkorszakunk egyetlen értelmes építészének címével is büszkélkedhetett. Értelmes, szabad szellemű, kísérletező kedvű építészek persze ma is akadnak, de olyan világhíres, mint Hundertwasser, egy sincs. Konkrét követőiről sincsen tudomásom, hasonlóan gondolkodókról már igen – de hát a hundertwasseri gondolkodáshoz, vagyis a teremtett világgal való együttélésre törekvéshez igazából nem kell Hundertwassernek lenni, csak normális emberi lénynek. Bárki potenciális Hundertwasser-követő, aki fás-bokros telket vásárolva nem a dózerral meg a betonkeverő kamionnal kezdi a házépítést.

Ám a hivatalos, a mainstream, a trendi, a populáris építészet azóta is úgy tesz, mintha Hundertwasser sose létezett volna. Jó, éppenséggel a mainstream építészet arról sem vesz tudomást, hogy a megannyi monstruózus üveg-beton kolosszus gyomrában emberi lények próbálnak levegőt venni, hogy a steril, grafitszürke terekben emberi lények süllyednek mentális apátiába, hogy a minden összkomforttal fölszerelt lakóbarakk-falanszterekből emberek menekülnek bármilyen olyan helyre, amit élőlények s nem robotok számára terveztek.

Kultúrtörténetileg, esztétikailag meg a legegyszerűbb paraszti ész szerint is értelmezhetetlen, ami az utóbbi évtizedekben az építészetben zajlik. Egy párhuzamos, utópisztikus Magyarországon például a rendszerváltás után (utópiámban a rendszerváltás természetesen együtt jár az ország lakosságának varázslatos szellemi megvilágosodásával) nyomban elkezdjük mélyen humanista fokozatossággal és tapintattal fölszámolni a XX. század második felének ősbűnét, a lakótelepeket. A Rákosi-féle erőszakos iparosítás és a megsemmisített (házgyári tömegszállásokon elproletárosított) magyar parasztság immár gyökértelen, legifjabb leszármazottai is ragyogó lélekkel térnek vissza elhagyott falvaikba és a nemzetünk bölcs atyjai által a mélységesen erkölcsös igazságossággal elosztott földekre, kitör a paraszti kultúra és a népi élet reneszánsza, és egy ország játszik indiánost Cseh Tamással a Bakonyban.

Sajnos a rendszerváltást követően nem kellemes utópiám valósult meg, de még csak nem is valami langyos, kompromisszumos megoldás, hanem – tiszteletteljes tekintettel a csekély, de annál jelentősebb kivételre – a teljes őrület.

Kiderült, hogy létezik egy olyan embertípus, amelyik szeret lakótelepen élni. Bevallom: erre nem gondoltam, de még arra sem, hogy én egyszer tényleg el fogom ezt hinni. Mivel magam lakótelepen nőttem föl, meg voltak albérleti kalandjaim más lakótelepen is, nehezen terjesztettem ki odáig empátiámat, hogy el tudjam képzelni a panelszerető ember lelkiállapotát. Szellemi kalandom során erre jutottam: létrejöhet panelban is egymást támogató emberek lelki közössége, vagy minimálisan érdekszövetsége. E szövetség szinte faluként kezd működni: közös tereiket (a lépcsőházat, a közös helyiségeket, a háztömb közvetlen környezetét) kvázi kalákában gondozzák, az erkélyeken és függőfolyosókon elhelyezett növények támogatásáról közös érdeklődéssel döntenek, és naponta érdeklődnek egymás egészsége felől. Biztonságtudatban élnek: ha szomszédjuk egy éjjel szokatlan szünetet hall horkolásuk ritmusában, azonnal átkopog, és szükség esetén a mentőt is hívja.

Egy tűnő gondolatra sem kívánom elvenni így érző felebarátaimtól a jóérzésüket – ettől teljesen függetlenül jelentem ki: a lakótelepi lakás soha nem lehet felnőtt, szabad, felelősségteljes, Istentől teremtetett voltát éberen realizáló emberi lény élettere. Az ember épít, életterével kísérletezik: ide egy ablak, oda egy fal, próbáljuk ki, milyen lesz? Az ember játszik: tudok-e akkora máglyát rakni a kertben, hogy érett korba lépő gyermekem pont át tudja ugrani? Az ember keres: hová kéne ásnom az esőcsatornát a veteményben, hogy az összes vakond, lóféreg és kágyilló belefulladjon?

Mindeme, szabad emberségünk alapvető megélését biztosító cselekedetre sajnos egy panellakásban nincs lehetőségünk, s itt le is zárom e kitérőt, hisz ennyiből mindenki ért.

Legföljebb még annyit: tartozzunk bár a nyájjal együtt élni szerető vagy a magányosfarkas-létet kedvelő embertípusba, mindkét karakter érvényes, valamint ezek megszámlálhatatlan alfaja is. És egyik sem alábbvaló a másiknál. Mindkettő (mindsok) a maga előnyeivel és hátrányaival küzd egész életében.

A korábban jelzett teljes őrületről pedig a téma hasonló közérthetősége miatt csak címszavakban: lakótelepi háztömböket színesre festenek olyan összegből, hogy ha azt a lakóknak adnák – például – a ház lapos tetején megvalósítható esővízgyűjtő létrehozására, akkor senkinek nem kéne tisztított ivóvízzel lehúzni a vécét.

Folyamatosan bontanak és építenek. A bontott épület nyersanyagát a szeméttelepre szállítják, az új épület alapanyagát az építőanyag-telepen drágán vásárolják. A kettő között nincs átjárás. Ha a jelen törvényhozás és szabályrendszer nem a Habsburg-korabeli, egyéni jellegzetességeket negligáló bürokráciát másolná – emberöltőkkel vagyunk a ’48-as szabadságharc után, kérem! –, hanem életszerű, a pazarlást csökkentő, az újrahasznosítást növelő szemlélettel bírna, akkor itt már kis túlzással minden magyar családnak saját háza, földje s ásott vagy fúrt kútja lenne.

Megfizethetetlen lakóparki barakkházakat építenek grafitszürke falanszterbetonból. Oda költöznek a pénzzel igen, ám fantáziával nem rendelkező felebarátaink. Sajnos sok kisgyermekes, fiatal család is. Végtelen mezőkön tenyésznek egyforma grafitszürke tetők alatt, egyformán pár száz négyzetméterre felparcellázott telkeken.

Az újgazdag réteg konformizmusa, ízlésbeli csonkasága és képzelethiányos szabálykövetése bámulatra méltó. Ennyi balsorsú felebarátunkat verték fakanállal otthon, ha egy pici önálló gondolata támadt, hogy most, sikeres, független, felső-középosztálybeli felnőttként még egy piros háztetőtől, meg egy tíz centinél magasabbra növő fűszáltól is retteg?

Tegnap kinéztem az ablakon, mert meghallottam annak a benzines fűkaszának a hangját, amilyet majd én is szeretnék venni időközi dzsungelirtáshoz. A szomszéd társasház udvarán konkrétan a térkövet nyírta a pasas. A rácsos szerkezetű kövek közeiből a puszta, csontszáraz föld rögeit fröcskölte szét a damil. A néhány, sivatagi éghajlathoz bámulatra méltón alkalmazkodó, pionírtermészetű fűcsomót egy óvodás gyermek kitéphette volna puszta kézzel. De emberünk keményen nekiment a fűkaszával. Talán most vette, és nem talált a környéken rendes füvet, hogy kipróbálhassa? Vagy alapból ilyen elnagyolt arányérzékkel rendelkezik, és a levest péklapáttal eszi, a legyekre meg napalmot dob?

Vajon honnan sarjad sokak lelkében a képzet, hogy a rend egyet jelent az unalmas, buta sterilitással? Miért éreznek sokan vágyat arra, hogy közvetlen környezetük minél ingerszegényebb és kiszámíthatóbb legyen? Egy bokrot se lássak! Bármi elbújhat mögötte! Kóbor macska, zombi, emberevő gyapjas lepke!

És az érdekes az egészben, hogy ugyanaz a felső-középosztály ilyen színtelen-szagtalan, amelyik kitalálja azokat a szuggesztív reklámokat és más médiapiaci termékeket, amik azt szuggerálják belénk, hogy mind akkora egyéniségek vagyunk, hogy mindnyájunknak jár egy piros színű, belvárosi terepjáró. És akkor tényleg mindegyiknek ott áll a grafitszürke háztetős lakóparki egyenbarakkja előtt a piros belvárosi terepjáró.

Hogy kifordult magából az ilyen gépezetek szimbolikája is! Ha egy-két évtizede egy nagy, fekete világmárka villogott az ember mögött, akkor kitértünk az útjából, mert gengszterautóban gengszter ül pisztollyal, puskával, aknavetővel. Most meg gengszterautóban pindurka, kisminkelt anyuka ül, aki a céges értekezletről rohan az óvodába, mert Pistike kihányta a tejbegrízt. Hogy aknavetőt is visz-e, azt még soha nem mertem megkérdezni.

De térjünk vissza harmadik bőrünkhöz, s hogy ne csak egymagam radikalizálódjak meg laikuskodjak itten, olvassuk el, mit mond egy szakértő. Az alábbi idézet Bojár Iván András művészettörténész, építészkritikus, író 2022-ben megjelent, Építészek, ne építsetek! című írásából származik:

„Egy folyamatosan fogyatkozó népességű országban, ahol az önkormányzatok százával, ezrével kezelnek üresen álló lakásokat, bölcs törvények révén pedig ezrével dobálják utcára a bankárok és politikusok léhaságának bedőlt devizakárosultakat, ott egyetlenegy lakást sem kell építeni többé. Csak a meglévőt felújítani, lakályossá tenni, majd a rászorulók rendelkezésére bocsájtani. Ami lakásépítés pedig zajlik, annak célja, hogy értékpapírok készüljenek vasbetonszerkezetben, téglakitöltő falazattal. Részvények, amelyek jól kalkulálható hozamot ígérnek, és nem otthonok, ahol családok keresik a boldogságukat.”

Akit nagyobb mélységében is érdekel a téma, annak a teljes cikket ajánlom elolvasásra. Most csak inkább abba az irányba bontanám ki a kérdéskört: a megoldások az orrunk előtt vannak. Ha nem vagyunk restek tanulni, rendelkezünk minimális kézügyességgel, vagy egyáltalán csak hajlandóak vagyunk megfigyelni a környezetünket s elsajátítani pár olyan technológiát, amit a régi paraszti kultúrában készségszinten alkalmaztak minden elektromos erővel hajtott gépi segítséget mellőzve, akkor képesek leszünk valódi, emberhez méltó otthonokat létrehozni. Vagy már meglévő építménybe mindenféle toldásokkal úgy belenyúlni, hogy még játékosabban tükrözze embervoltunk. Mert építeni igazából egy fantasztikus játék, tanulságos és szórakoztató közös időtöltés, látványos eredménnyel, legyen szó egy kőfalról, teraszról, kerti budiról vagy szaletliről. És ne féljünk az uszadékfától, a holtfától, vízparti kövektől meg a mindenféle bontott anyagtól! Használjuk őket, építsünk várat bátran hulladéknak minősülő anyagokból is. Ez egy játék!

Az alábbi képen az idei, székelyföldi Minimum Party Alkotótáborban egy vén nyárfára épült erkélyt látunk. Erdőben talált fahulladékból és bontott anyagokból épült. Tudtommal csak a csavart és a szeget kellett megvenni hozzá, és olyan egyszerű kézi-gépi szerszámokkal készült, amiknek minden rendes háztartásban helyük van:

A következő képen TündérMónim fejben memorizálja, hogy összesen hány darab gyönyörű és jelentőségteljes motívum sorjázik a muzeális értékű parajdi szakállszárítón. Egy ilyen építményben egyenrangúan ölelkezik funkció, esztétikum és szakralitás. Ezek az emberi építőművészet örök csúcsteljesítményei.

A harmadik képen Dömsöd nagyközség hirdetőtábláját látjuk, bagolyfejes faragással. Egy hirdetőtáblán semmilyen praktikus jelentősége nincsen egy bagolyfejnek, rá lehetett volna csapni arra a betonkerítésre egy akármilyen hitvány pozdorjalemezt, funkcionálisan az is megfelelne. De egy névtelen mesternek pont volt ide egy jó ötlete, esztétikai- és arányérzéke, valamint némi nyersanyaga, szerszáma, kézügyessége és ráérő ideje. Ilyen apró finomságoktól lesznek életünk terei emberiek. Azért egy kis lenolajjal beadnám az anyagot, hogy még sokáig ellenálljon az időjárásnak.

Az utolsó kép Szentkozmadombján, egy kis göcseji faluban készült majd’ tíz éve. Telekvásárlást tervezve fotózgattam ott akkoriban. Ez egy régi kádárkocka melléképülete, emlékeim szerint kocsiszín, műhely, raktár, talán ólak lehettek benne kialakítva. Érdemes megfigyelni itt is a puszta funkcionalitáson túlmenő játékot a boltíves téglarakással a homlokzaton. A valahai – hivatásos, vagy műkedvelő? – kőművesmester pusztán azért rakott oda boltíveket, mert tetszett neki, mert szórakoztatta, mert meg akarta mutatni, hogy ilyet is tud, meg mert miért ne. Ilyen régi épületeket vizsgálva lehet ellesni az igazi trükköket. És ha még találunk mestert is, aki ilyet tud rakni, elsajátíthatjuk a valódi építés tudományát és művészetét.

Juhász Kristóf