Bő kétszáz év alatt a halál fogalma olyan sorsra jutott, mintha maga is egy holttest lenne: felbomlott, elemeire cincálták az értelmét. Foucault-nál már ismerős lehet ez az észrevétel, a modern klinikum, azaz a 18–19. században kialakult intézményrendszer sajátossága, hogy a halált orvostanilag nem csupán egy eseményhez köti. (Ld.: a szerző A klinikai orvoslás születése c. műve.)

A köznapi nyelvhasználatban is ismerjük az olyan a fogalmakat, mint: agyhalál, klinikai halál. Azzal is tisztában vagyunk, hogy e kettő – a legtöbb esetben – nem egyszerre áll be. A modern klinikum megtanulta a különböző halálfajtákhoz köthető időpontokat elszeparálni egymástól, sőt az egyes időpontok közti intervallumokat időnként megnyújtani is próbálja.

Itt viszont nem csupán orvostanilag, de társadalmilag is érdemes vizsgálódni. A halál lényegét tekintve egy dezintegrációs folyamat, először adott képességek, majd maga az élő szervezet esik szét. Ilyen értelemben beszélhetünk társadalmi halálról, az ember mint szociális lény széteséséről, a társas interakcióképesség elvesztéséről.

Bár a társadalmi halál nem orvostani jelenség, legföljebb mentálhigiénés, a premodernitásban a szociális képességek dezintegrációját sem választották el olyan élesen a biológiai folyamattól, mint ma. A társadalmi halál szorosan kapcsolódott a klinikaihoz, időpontjuk közel esett egymáshoz.

A modernitás, úgy látszik, a társadalmi halált könnyedén izolálta a biológiai folyamatoktól. Bár a modern klinikum a biológiai dezintegrációs folyamatban is egyre élesebben meg tudta fogni a határvonalakat, a legtávolabbra a szociális képességek leépülését űzte tőlük.

A magányos idősember lényegében a modernizmus produktuma, olyan szociológiai folyamatok termelték ki, mint a várható életkor növekedése, a földrajzi mobilitás és az ehhez köthető urbanizáció. Az ember hosszabb ideig él, és úgy tűnik, ezen időtartam végéhez közeledve marad a leghosszabban egyedül.

Sokszor olyan ez, mint egy lassú ön-elidegenítés, társas értelemben lassú öngyilkosság. Sokunknak ismerős az a hiedelem, hogy az ember éppen időskorában vágyik a nyugodt, rurális közegre, ami gyakran távol esik attól az urbánus környezettől, ahol a gyermekei, esetleg az unokái élik a mindennapjaikat. Ha már egyedül kell meghalni, igyekszünk magunkat jó előre elmagányosítani.

A későmodernitás ezt a társadalmi halálfolyamatot írja újra. Itt meg kell említeni Manuel Castells, spanyol–katalán szociológus nevét, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az információs technológiák terjedésével az időérzékelés, időfogalom is átalakul, amint ez olvasható a szerző Az információ kora: Gazdaság, társadalom és kultúra I. c. művében. Az a fajta percepció, amelyet Castells leibniz-i időnek hív, események meghatározott sorrendiségén alapszik. A katalán szerző szerint az információs technológiák fejlődése ezt a sorrendiséget zavarja össze, olyan időérzékelés jön létre, amelyet Castells az időtlen idő fogalmával jellemez.

Az időtlen időt épp a halál kapcsán lehet a legérzékletesebben megragadni. Ha azzal foglalkozunk, hogy az információs technológia hogyan változtatta meg a halálhoz fűződő viszonyunkat, ki kell emelnünk azt a jelenséget, hogy a közösségi hálózatok (social network sites) világában az elhunytak profiljai is gyakran aktívan maradnak. Egyes becslések szerint akár harmincmillió elhunyt felhasználó is lehet a legnépszerűbb közösségi hálózaton, a Facebookon. (Ez egyébként a teljes felhasználó-populációnak elenyésző hányada, kb.: 1,6%-a.)

Ez a jelenség a társadalmi halált állítja új helyzet elé. Bár a modernitás elszeparálta a különböző halálfajtákat egymástól, egyfajta kötött sorrendiséget meghagyott köztük. A klinikai halál, vagyis a szívmegállás volt a végpont, a társadalmi halál például nem kerülhetett e mögé. Abban a pillanatban, hogy leáll a szív – és az újraélesztés sem sikeres – a társas interakcióképesség is megszűnik.

A későmodernitás ezt az interakcióképességet tartja fenn a közösségi hálózatokban, ugyanis az élő emberekkel ápolt kommunikációs formákhoz nagyon hasonló érintkezésekre ad lehetőséget. (E gondolat alapja nem a sajátom. Ld. a következő tanulmányt: Walter, Tony-Hourizi, Rachid-Moncur, Wendy-Pitsillides, Stacey (2011): Does the Internet Change How We Die and Mourn? Overview and Analysis.) Az elhunyt ismerős születésnapjára írhatunk köszöntést az idővonalra (ha a profil aktívan marad, és nem alakítják emlékoldallá), megjelölhetjük egyes posztoknál, írhatunk számára privát üzenetet. Ezen interakciók pedig sok tekintetben nem különböznek az élő felhasználóval folytatott érintkezésektől. Azonnali reakciót egyik esetben sem várunk a másik féltől, sőt, sokszor az sem meglepő, ha egyáltalán nem reagál az adott cselekvésünkre.

Emellett van egy fontos különbség a Facebook-profil és bármely más olyan médium közt, amelyet a megemlékezésre használnak az ismerősök. A profil az elhunyt én-bemutatási csatornája volt (a fogalom Erving Goffmantól való), e médium esetén a megemlékezés keretezésébe az elhunytnak is van – még a síron túlról is – beleszólása. Egy Facebookra kirakott profilkép ebben különbözik például attól a fotótól, amit nagyanyám őriz nagyapámról a tévészekrényen: a profilképről tudjuk, hogy az elhunyt számára is kiemelt jelentőségű fénykép volt.

Mindezt figyelembe véve észrevehetünk egy esszenciális tartalmi változást a halál fogalmában. Az elhunyt elveszti benne a magányt, legalábbis a gyászolók érzékelése szerint. Hiába készül valaki évekig arra, hogy egyedül fog meghalni, hiába az ön-elidegenítés, a lassú társas öngyilkosság. Ebben a világban csak a sírban fekhetünk magányosan. A sírt leszámítva meghalni se hagynak békén.

Sarnyai Benedek