Sok ám a dolog ilyenkor ősszel! A gyermek már megint iskolába jár, papának be kell termelni a tavaszig kitartó tűzifamennyiséget, lassan a téli gumit is föl kell rakatni a kocsira, meg be kell fizetni egy csomó értelmetlen hülyeséget, miközben azt se tudom: hová tettem a gumicsizmát?

Ilyenkor ébred az emberfiában a vágy, hogy kikapcsolódjon, elcsöndesedjen, tudatát a mindennapi gondok realizálásától védett, természetes kívánsága következtében spontán létrejövő kis buborékba utasítsa. Miféle buborék lehet ez?

Most tekintsünk el a társadalmi értelemben legálisan vagy illegálisan elérhető narkotikumok használatától, mellőzve a „mesterséges paradicsomok” könnyen hozzáférhető, ám csalóka sikerrel kecsegtető eszköztárát.

S legnagyobb sajnálatom mellett feledkezzünk meg jelen eszmefuttatásunkban az olyan tudati gyakorlatokról is, mint a meditáció vagy a jóga. Még nagyobb sajnálatomra az imádság és a lelkigyakorlat tisztító erejéről is meg kell feledkeznünk, hiszen – valljuk be – igen kevesen bírunk oly tiszta és minden körülményt lebíró erejű hittel, hogy pusztán imádságunk hatására, viszonylag rövid idő alatt elérjük a mindennapok körforgásából való pihentető szellemi megszabadulást.

És hagyjunk ki tűnődésünk köréből minden kulturális cselekedetet is, mint amilyen a zenehallgatás, az olvasás vagy egyáltalán: a művészetek élvezete.

Gondoljunk ellenben egy már-már a primitívségig kézenfekvő aktusra: mikor a megnyugvást a környezet pihentető hatása által érjük el. Pálfalusi Zsolt filozófustól hallottam (aki egy másik filozófust idézve mondta, akinek a neve nem jut eszembe) a nagyszerű gondolatot: azért szeretünk a természetben lenni, mert nincsen rólunk véleménye. És most ne kezdjünk fantáziálni megvetően fölénk terebélyesedő fákról, akik éppen lenéznek minket, mert a tövükbe vizeltünk, hanem fogadjuk el e gondolatot úgy, ahogy van.

Tekintsünk tehát kikapcsolódásunk s szellemi föltöltődésünk föltételének egy ember nem járta teret. Ilyenhez bizony nehezen jutunk! Turistaösvénnyel ne is próbálkozzunk! Az ösvényről letérve pedig a szántóföldek rettentő traktorai és kombájnjai fenyegetik lírai magányunkat! Ember nem járta sziklaszirtekről ábrándozol, ó, vándor? Ahhoz bizony repülőgépre kell ülnöd, arról pedig jobb nem is beszélni… Ráadásul tűnődésünk alapfeltétele volt, hogy afféle instant, percről-percre megvalósuló könnyebséget leljen a mindennapok hajszájából a lélek. Az ember nem járta vadonig eljutni pedig szép, modern világunkban majd’ akkora logisztikát igényel, mint egy űrutazás…

Megoldhatatlannak látszó feladat! Pedig a megoldás – legalábbis az egyik lehetséges megoldás – közelebb van, mint gondolnánk!

Nemrég egy váratlan szabadnapon TündérMónimmal a tökéletes kikapcsolódás meddő igézetében programot kerestünk. Átmeneti pesti kényszerlakhelyünkhöz (a Kárpát-medenceiek többségéhez hasonlóan mi is falusiak vagyunk, csak rút egzisztenciális szükségből létezünk a hét bizonyos napjain egy nagyvárosi falanszterben) közel esik az Állatkert, így kézenfekvő volt a döntés: nézegessünk szabadidőnkben olyan élőlényeket, amilyeneket normális esetben nem látunk.

Fogalmam nincsen, hogy más földi halandók miért járnak állatkertbe, de mihelyst mi elérkeztünk a különböző tengeri s édesvízi élőlények szekciójába, nyomban meditatív állapotba estünk. Lelkünk elcsöndesedett, szívünk a hullámzás ritmusára dobogott, ámuló szemünk pillái a vízalatti csudalények uszonyaival egyszerre rebegtek.

Ismét volt alkalmam rácsodálkozni egy elképesztő, ám gondolatilag eddig korántsem föltárt létparadoxonra: ember nem járta vidékek vad nyugalmára vágyó lelkünk egy olyan emberi építményben lel harmóniát, melyet kifejezetten azért hoznak létre, hogy az ember ne tudjon belemenni, s így békén hagyhassa azt a sok kedves jószágot, amit belerak. Azt hiszem, ennél bonyolultabban nem tudtam volna egy mondatban leírni, hogy is működik lételméletileg az akvárium, de azért az alábbiakban tovább bonyolítom a dolgot.

Meglepően kevés olyan dolgot épít az emberiség, amibe a megépítése után direkt nem lehet, vagy legalábbis nem egészséges belemászni. Jó, vannak holmi bombák meg atomreaktorok, de ezek tulajdonképpen hülyeségek, legalábbis évezredeken át tökéletesen megvoltunk nélkülük.

A normális dolgokat, mint a ház, a kert, a templom, azért építjük, hogy benne legyünk. A nélkülözhetetlennek vélt dolgokat is, mint a különböző járművek, a kupleráj vagy a szolárium. Az akvárium ilyen szempontból az emberi elme egészen különleges, a l’art pour 1’art szellemiségében fogant alkotása. Magának a szerkezetnek három összetevője van: üveg, ragasztó (vagy fémkeret, bár valami kötőanyag akkor is kell) és víz. Az üveg a kevés emberi találmány egyike, amit rosszra használni szinte lehetetlen. Jó, ha csupa üvegből rút házat építek, vagy törött sörösüveggel elvágom felebarátom torkát, akkor mégis lehetséges, de ezek azért elég erőltetett ügyek.

És mit küzdött az ember azért, hogy a vizet összeszorított üveglapok közé tegye úgy, hogy ne folyjon ki! Csak azért, hogy bele színes állatkákat helyezzen és nézze őket! Az akvárium ugye viszonylag kései találmány, hisz az üvegművességnek meg a kötőanyagok előállításának meglehetősen fejletté kellett válnia, hogy kibírja a víznyomást. Medence és mesterséges tó persze már a civilizáció hajnalán is megjelent, no de azokban csak fölülnézetből lehetett szemlélni a halakat. Vagy ott volt még a búvárkodás, és a vízalatti világban való lélegzet-visszafojtott gyönyörködés. Hogy ez mennyire lehetett önfeledt hosszú távon, arról az atlantisziakat kellett volna megkérdezni, Búvár Kund ugyanis a monda alapján sajnos nem a halakat nézte.

Mióta pedig üvegfúvás létezik, mindent megpróbáltunk már üvegbe tenni, így halat is. Ahhoz aztán megint sok időnek kellett eltelnie, hogy fölfedezzük az oxigén, a halak meg a vízinövények titokzatos viszonyát, és az üvegbe tett jószágok ne pusztuljanak el.

Ma már persze egy becsületes akváriumhoz olyan technikai apparátus dukál, hogy vízügyi és gépészeti doktorátus kell hozzá, aminek persze csak annyi a célja, hogy a lakók jól érezzék magukat benne. És tényleg jól érzik magukat, hiszen akváriumba normális esetben olyan élőlényeket tesznek, amik természetes közegükben sem úsznak el kilométerekre. A tengeri rózsa, a csiga, egy rakás rák és hal a szabad vízben sem megy arrébb puszta kalandvágyból, ha odahaza van mit ennie, tud kényelmesen szaporodni, és nem dobnak rá ezer tonna szemetet. Az ilyen otthon ülő lényeknek az akvárium voltaképp egy luxusszálloda. Ahonnan minket néznek, amint mi nézzük őket. Vándorló jószágokat: lazacot, kékcápát, bálnát senki nem tesz akváriumba, legalábbis nagyon remélem. Egy fejen álló medúzát viszont tényleg oda tesz az ember, ahova csak akar: neki a fejenálláson kívül legföljebb annyi vágya van az életben, hogy sokat legyen egy helyen.

Ősrégi teológiai kérdés, amire mindmáig nem kaptunk kielégítő választ: tudják vajon ezek a teremtmények, hogy milyen bájosan néznek ki? S ha nem tudják, akkor miért jó ez nekik? Valóban a mi gyönyörűségünkre volna teremtve az egész mindenség? Amikor a Jóisten kiadta a vízfelelős alvállalkozó angyaloknak a vízalatti világ genezis-penzumát, akkor ők csak a maguk örömére játszódtak, vagy már előre tudták, hogy az emberiség évmilliók múlva akváriumot fog építeni?

Mindenesetre míg a válaszokon tűnődünk, nézegessünk halakat, hadd nézzenek ők is minket. Agresszív, háborús kedvű felebarátainknak pedig adjunk szépen berendezett, jól működő ökoszisztémájú akváriumot ajándékba, attól biztosan megnyugszanak, és kitör a világbéke.

Az akvárium megoldja továbbá a fölösleges ide-oda mászkálás és a közlekedési hálózatok túlterheltségének problémáját is: kedves vízilények szemlélése ugyanis a kevés egészséges lehetőség egyike arra, hogy úgy legyünk egy másik világban, hogy közben nem megyünk sehova.

Juhász Kristóf