A győztes joga

Budapest, 1956; kilőtt teherautók roncsa a Práter utcában (Forrás: Fortepan / Zajti Ferenc)

Azon a kedden bátyám szokatlanul korán ért haza. Fél kettő lehetett.

– Az egész gimnáziumot kivezényelték a Bem térre – mondta, amikor kaput nyitottam. Ő rosszul érezte magát, azért inkább hazajött.

Szüleink néhány napja elmotoroztak a Bükkbe, ma kellett visszaérkezniük. Sötétedés után végre hallottuk, hogy nyílik a kapu, tolja be Apu a motort az udvarba. Anyánk nagy sóhajjal csukta be az előszobaajtót. Suttogva mondta, mintha még itthon sem volna tanácsos beszélni róla:

– Pesten áll a bál.

Nagy tömeg tüntetővel találkoztak a filmmúzeum előtt.

– Azt skandálták: „Ruszkik haza!, Ruszkik haza!”

– És a rendőrök? – kérdezte aggodalmasan nagynénénk.

– Sehol sem voltak. Megállt a villamos is, az utasok leugráltak, és beálltak a tüntetők közé. Mindenki kitörő örömmel hadonászott és kiabált.

– A járda mellé húzódtunk. Az emberek integettek, zászlókat lengettek… Legalább félórát kellett várnunk, olyan hosszú volt a menet. A rádióhoz mentek. Szegények! Csupa fiatal… szinte még gyerekek. Gimnazisták, egyetemisták.

– Mentek fejjel a falnak.

Valószínű bátyám iskolatársai is köztük voltak. Apu csodálkozott, hogy a jónevű budai gimnáziumból tüntetésre küldték a diákokat.

– Valami nagygyűlésre, a Bem térre, onnan meg az Országházhoz – mesélte bátyám. Látszott, sajnálja, hogy kimaradt a nap eseményeiből.

– Hál’ istennek! – mondta Anyánk. – Ki tudja, mi lesz a szerencsétlenekkel? A Gerőék ezt nem hagyják annyiban. A Jóisten különös kegyelme, hogy te nem vagy köztük. Biztos szegény nagyanyátok imádkozta ki, hogy megússzad.

Nagy csend ülte meg a családi asztalt. Apu, ahogy végzett a vacsorával, bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a Szabad Európa Rádiót vagy az Amerika Hangját. Ezek a recsegő, távoli hangok tudták és árulták el a legtöbbet arról, ami körülöttünk történt.

– Háború lesz – rebegte nagynénénk.

És valóban, már aznap este az ávósok belelőttek a tüntető tömegbe. Az egymást felbátorító, fegyvertelen emberek hiába tekintették példájuknak március 15-e vértelen forradalmát, ha az ellenük küldött fegyveresek tűzparanccsal érkeztek. A tömeg utat engedett a mentőautóknak, amelyekben az államvédelmisek rejtőztek, akik aztán a kivágott ajtókon át, minden felszólítás nélkül lőni kezdtek. Fiatal, lelkes életek végződtek az utcaköveken a vaktában a tömeg közé eresztett gépfegyversorozatok nyomán. Ezt nevezték hosszú évtizedeken át az ellenforradalom kirobbanásának. Az államvédelmisek utóbb magas kitüntetéseket kaptak azért, hogy úgymond megvédték a rádiót a forradalom követeléseit beolvastatni érkező fegyvertelen fiataloktól. Majd október 25-én hasonlóképpen megvédték a parlamentet is a tüntetőktől, aminek következtében fegyvertelenek százai maradtak holtan a Kossuth tér vérmezején.

Égbe kiáltó, megbocsáthatatlan bűnnek nem ezt, de azt tartották a megtorlás évtizedeiben, hogy utóbb a felkelők is fegyvereket szereztek és visszalőttek. Az igazság ellenében ezért nevezték évtizedeken keresztül a magyarság kétségbeesett önvédelmi kísérletét „ellenforradalomnak”, „a népi demokratikus államrend fegyveres megdöntésére tett kísérletnek”. Mert – hogy egy régi mondást idézzek – a történetírás is a győztes joga.

Bizony, Szent István Intelmeit már az általános iskolában minden mai gyermeknek is meg kellene tanulnia.

Mezey Katalin