Már majdnem két éve van nekem egy fogadott unokám, így munkaidőn kívül is hódolhatok a gyermekmegfigyelés csodás tudományának. Amikor az ember gyereke ilyen pici, az ember általában szülő, ami azzal jár, hogy inkább cselekvők vagyunk, mint megfigyelők: etetünk, pelenkázunk, fürdetünk, szervezünk, és mérhetetlen aggodalommal próbálunk valamiféle összhangot teremteni (a lehetetlent kísértve) az örök gyermeki ártatlanság és az emberi világ örök romlottsága között.

Nagyszülőnek lenni ehhez képest a teljes önfeledtség: a felelősség a szülőké, mi csak játszunk, figyelünk és vidáman fürdőzünk a gyermeki örömben. Nyilván mire idáig jutunk, már megtanultuk, hogyan kell ráérni, és hogyan kell az aggodalmat a néhány ráérő órára szívünkből száműzni. Áldott állapot. Melynek természetes folyománya: minden megfigyelésünk, amit az unokánkkal kapcsolatban teszünk, emlékezetünkbe idézi, hogy mennyi mindent megfigyeltünk már akkor is, amikor a gyerekünk volt ilyen kicsi, csak akkor sajnos nem volt ennyi időnk figyelgetni a figyelmünket, mert folyamatosan csinálni is kellett valamit. A folyományból fakadó általános társadalomlélektani és pedagógiai megfigyelés: gyermekekkel egy tisztességes életben igazából csak olyannak szabadna foglalkozni, akinek ezenkívül az égadta világon semmi dolga nincsen. Vajon Diogenésznek volt unokája?

Mindenesetre a mi unokánkkal most azt a korszakot éljük, amikor már csökkent a szeparációs szorongás (csak hogy tudományos legyek – de ígérem, innentől fogva szigorúan tudománytalan állításokat fogok tenni, ahogy azt már tűnődéseink során megszokhattuk), vagyis elkezdődik a szülők mikrokozmoszán túli világ fölfedezése. Ez már az önálló totyogás, a hangicsálás és az első szavak világa, a gyermek testileg leválik anyjáról, csírázni kezd valamiféle saját testtudat, és buzgón lehet integetni mindenféle mozgó élőlénynek és dolognak, legyen az ember, kutya, autó, vonat. Ezzel már el is indulunk életünk megfejthetetlen titkainak sűrű erdejébe.

Már csak halottakkal és újszülöttekkel tudok beszélni – mondta egyszer a költő, nem emlékszem, melyik, de biztosan nagyképű hangulatában írta, vagy tán épp önmardosásból. Hisz nyilvánvaló: ha bármelyikünk képes volna halottakkal és újszülöttekkel beszélni, akkor az élet minden titka rég meg volna fejtve, és punktum (valamint a világbéke is kitört volna minimum kétszer).

Mert hiába létezik gyermekpszichológia, gyermekgyógyászat, pedagógia, fejlődéslélektan meg mind e szép tudomány, igazából fogalmunk sincs róla, hogy az egy-két éves gyermek tudatában hogyan jelenik meg a világ és a dolgok. Megkülönböztet élőt és élettelent? A mindenféle mozgó valaminek integetve tudja, hogy az egyik élőlény, a másik dolog? Egyáltalán mit érthetünk egy ennyi idős gyerek esetében tudás alatt? Természetesen vannak erre vonatkozó komoly kutatások és dicső következtetések, de bizony azzal egyetlen kutató sem büszkélkedhet, hogy a gyermek maga mondta el neki a csíziót…

Mi játszódik le a lelkében és tudatában, amikor elindulunk a játszótérre, és először méltatlankodva ordít, amiért elloptam az anyjától, majd percek múlva elvágják az egészet, és kezdődik a boldog totyogás meg a kutyáknak integetés? Elképesztő titok! Az önkifejezéssel kapcsolatos része még fölfogható a megfigyelő számára, hisz az üvöltés roppant erős (bár múlandó) jelhagyás a világban (ezt minden felnőtt koncertre járó vagy magányosan a pusztába ordító tudja), amire a világ általában reagál is. Kétségkívül az artikulálatlan üvöltés az egyik legegyszerűbb kapcsolódásunk a gyermeki tudat titkos világához. Itt tisztán arról van szó, hogy vannak érzelmeim, és ezt mindenki hallja, akihez üvöltésem elér. Talán általában a teremtett világhoz is van köze a dolognak, habár az éjjeli lepke nem ordítva röppen a gyertyalángba, meg a fák se szoktak ordítozni, pedig gyakran volna rá okuk.

Az integetés már egy kifinomultabb valami, egyfajta kiterjesztett ősbizalom, hiszen mindennek és mindenkinek jár. Unokámnak láthatóan tökéletesen mindegy, hogy a felnőtt visszainteget neki, vagy a vonat nem integet vissza neki, ő (legalábbis arcvonásai alapján) nyugodt fensőbbséggel integet mindennek és mindenkinek, ami mozog. Ami megy valahová, annak jár a pápá – vagy éppenséggel minden azért megy valahová, hogy a pápá létrejöhessen.

A gyermeki tudatba való imaginatív belehelyezkedéssel természetesen rengeteg író is kísérletezett, most csak Karinthyt citálnám ide, nem idézem pontosan, de körülbelül az a kép, hogy az író a saját gyereke szemén keresztül nézi magát, és megállapítja, hogy sokszor vakarja valami hegyes dologgal a papírt, és biztos azért vakarja, mert viszket neki.

Aki foglalkozott már pár éves gyerekkel, az tapasztalta a gyermeki tudat ilyetén működését. A világ minden szinten érthető és logikus, minden megmagyarázható azzal a logikával, amit a felnőttek gyermeki logikának neveznek, és amin általában hüledezni vagy nevetni szoktunk, ám sokszor fölsejlik itt valami létezésünk végső abszurditásából is.

Gyermekkel lenni annyit tesz: fejest ugrunk az abszurdba. Lököm a leánykát a hintán, és amikor felém lendül, hogy újabbat lökhessek rajta, és majdnem összeér az arcunk, pofát vágok, és azt mondom neki, hogy búúú. Ettől ő édesen kacag, és mikor megint hátralendül, akkor várakozón csillog a szeme, mert tudja, hogy mikor megint visszalendül, akkor megint azt mondom, hogy búúú.

Ezt addig lehet csinálni, amíg meg nem unja. Hogy miért akkor unja meg, amikor megunja, arra még a mindentudó Öregisten se jött rá. De az se baj, ha megunja, mert akkor el lehet kezdeni körbe-körbe menni a játszótéren. Aztán elbújok a mászóka mögé, ahol nem lát, és aztán kidugom a fejem, és megint lát, és megint pofát vágok, és azt mondom, hogy húúú. Ettől ő megint édesen kacag, és ezt is addig lehet csinálni, amíg meg nem unjuk, és akkor mehetünk tornyot építeni a homokozóba, és ahogy újabb műanyag fittyfene kerül a többi fittyfene tetejére, és még mindig nem dől össze az egész maskulancia, akkor színpadiasan égnek emeljük a karunk, és azt mondjuk, hogy óóó.

Ezekkel aztán vígan el lehet lenni ebédidőig. És bár továbbra is rejtve van előttünk unokánk tudata és tudatállapota, egyvalamiben biztosak lehetünk: olyan létező megtisztelő társaságában töltjük az időnket, akinek egyszerűen nincs haláltudata. A pár éves gyermek nem tud a halálról, vagy legalábbis nem úgy tud róla, ahogyan a felnőttek. Most ne menjünk bele halhatatlan lélek és halandó test természetének taglalásába, az ilyen transzcendens titkokat hagyjuk meg a teológusoknak, maradjunk csak annyinál, amennyit biztonsággal kijelenthetünk: unokánkkal játszva, ha csak órákra, percekre is, a halhatatlanság misztériuma szivárog be halandó életünkbe.

Ilyen nagyokat gondolunk ilyenkor, gyermekmegfigyelés közben, de persze unokánk tudja, hogy a túl sok bölcsesség se tesz jót, ezért inkább elszalad, és azt mondja, hogy kaka. Mi pedig a legjobban tesszük, ha utánaszaladunk.

Juhász Kristóf