Sok emlék köt a nádasokhoz, különösen a régi házunk mögött elterülőhöz, ahol a fél gyerekkoromat eltöltöttem. Vállamra tettem az apám által szúnyoghálóból, lécből és drótból eszkábált szákot, és belevetettem magam a csalán-, nád- és vízillatú rengetegbe, ahol sokféle vízibogarat fogtam. Kedvenceim a hegyes fullánkú víziskorpiók voltak, amik apró ollókkal rendelkeztek, mint a rákok. Gyermeki fantáziánkkal abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy ezt a fajt mi fedeztük fel. Még nevet is adtunk neki, és vízifarkasnak neveztük el.

Több ebihal is a szákba került. Az egyiket nem dobtam vissza, hanem befőttesüvegbe tettem, hogy megnézzem, hogyan változik át. Az egész folyamat a szemem előtt zajlott le. Izgatottan figyeltem, ahogy eltűnik a farok, a kopoltyú, majd egyre erősebbek lesznek a hátsó és mellső lábak. De mielőtt az ebihalam teljesen átváltozott volna, Csibi, a kiscsirkém ‒ aki engem tekintett „tyúkanyónak”, mivel én neveltem fel, s ezért mindenhová követett ‒ kikapta a vízből, és elpusztította. Gyerekkori emlékeim tenyérnyi ebihalakról regélnek, ám amikor a múltkor a lányomnak kihalásztam egyet egy dísztóból, azzal kellett szembesülnöm, hogy mai szemmel nézve milyen kicsik. Akkor jöttem rá, hogy nem az ebihalak voltak akkoriban nagyobbak, hanem az én tenyerem jóval kisebb.

Kedveltem a kecskebékák élénk mekegését, de elandalodni az unkák melankolikus unkogásától tudtam, amiknek hümmögő koncertje negyven év múltán is fülemben visszhangzik. Nagyon tetszettek még a gőték, érdekes lárváik egyszerre hasonlítottak az ebihalakra és az axolotlokra, csak kisebb kiadásban.

Ehhez a nádashoz kötnek legelső emlékeim. Például amikor észrevettem egy földigilisztát a vízben, és a kezemmel akartam kivenni, de a barátom rám szólt, hogy nem giliszta, hanem pióca, ami rátapad a kezemre, és csak akkor jön le, ha lepisilem.

Később tekervényes útvesztőket tapostam a nádban. Miután ősszel felégették ‒ ezt majdnem minden ősszel megtették, s ilyenkor úgy durrogtak a kidobott spraysdobozok, mint a tűzijáték ‒, a kitaposott rejtekutak megmaradtak, és olyan volt, mint egy falak nélküli, átlátszó labirintus.

Egyszer véletlenül rábukkantam a nádirigók nádszálakra fonott, csészealakú, művészi fészkére. A finom szénaszálak két-három nádat fogtak össze, amik a lengedező szellőben ide-oda hajladoztak. Egyébként a fészek nem volt üres, de odaérkezésemkor a rémült, már tollas fiókák egymás után kiugráltak belőle. Egyikük majdnem beleesett a vízbe, de az utolsó pillanatban ügyesen megkapaszkodott. Az ijedt szülők mindent megtettek, hogy elzavarjanak. Olyan vakmerőek voltak, hogy jó párszor a fejemre koppintottak. Nem bántottam a fiókákat, otthagytam őket a nád között. Kicsit sajnáltam, hogy háborgatásomnak „köszönhetően” idő előtt el kellett hagyniuk a kényelmes fészket, de reméltem, hogy a nádirigók a fészken kívül is etetik majd őket.

Egyébként a nádirigók fiókanevelése nem csak miattam nem volt zavartalan. Egyik alkalommal egy kakukktojó a közeli, öreg diófa csúcsáról egyenesen a nádirigók fészkére repült, hogy elhelyezze tojását. Ezek a nádirigók szinte egész nap fújták recsegő flótájukat, és gyakran előfordult, hogy éjszaka felébredve is hallottam, ahogy énekelnek a nád között, mintha maga a nádas dalolná recsegő, zizegő énekét. Egy kicsit hallgattam, majd megnyugodva újra elaludtam.

Volt olyan év, amikor stéget ácsoltam a csatorna mellé, és kijártam oda, hogy a nád takarásában magányosan, ám az engem körülvevő természetnek hála mégsem egyedül figyeljem a békalencseszőnyegen szaladozó szárcsákat és a vízityúkokat. Egyszer váratlan vendégem érkezett: egy nutria. Nagyobb volt a vízben fejüket feltartva úszkáló, kisméretű vízipockoknál. Elhatároztam, hogy megkínálom valamivel, majd megfogom. Beszaladtam a kamrába, és néhány almával meg egy görénycsapdával tértem vissza. Az első almát odadobtam elé. A gyümölcs egy darabig lebegett a sekély kiöntésben, aztán a nutria a két mancsa közé fogta, és hátsó lábaira ülve, okkersárga lapátfogaival rágcsálni kezdte. Hosszú, vízcseppektől díszített bajuszán lilásvörösen megcsillant a lemenő nap fénye. A második almát már a csapdába tettem, de hiába vártam arra, hogy belesétáljon. Ennél óvatosabb volt. Estig ültem ott, aztán hazamentem a csapdával együtt. Másnap a nutriám eltűnt, és nem láttam többet.

Amerre a csatorna folytatódott, eldugott tavat rejtett a nádkoszorú. Ide jártunk korcsolyázni, ha télen befagyott. Amikor legutóbb ott jártam ‒ már huszonöt éve egy nagyvárosban lakom ‒, a csatornát és a tavat is megtaláltam. Megmutathattam a feleségemnek és a gyermekeimnek a „lapost”. És boldogan konstatáltam, hogy a tó szélén egy fehér kiskócsag halászgat, amilyen madarat gyerekkoromban nem láttam erre. Talán a sors ajándéka volt ez a sok év után visszatérő számára. Ezzel a látvánnyal búcsúztam el gyerekkorom feledhetetlen vidékétől: egy kiskócsag nagy meglepetésével.

Acsai Roland