Részlet J. W. Schultz A Gleccser Nemzeti Park feketeláb indián történetei című könyvéből

Néhány év kihagyás után egy időre visszatértem feketeláb rokonaim és barátaim közé azokra a régi vadászösvényekre, amelyeken egykor bölényre, szarvasra, jávorszarvasra és a vidék más őshonos állataira vadásztunk.
Sátrainkat a Felkelő Farkas-hegység égbe nyúló, hófödte, vörös-szürke sziklás csúcsai alatt állítottuk fel. A hegység a Felső-Két Orvosság-tó északi partjától indulva meredeken emelkedik.
Egy délután úgy két-háromezer lábnyira a törmelékes, barázdált hegyoldalon néhány bighorn-hegyikecskét láttunk.
– Nem ölhetjük meg őket! – mondta Faroktoll a Hegyen Túlról.
– Ott vannak. Ezen a húson éltünk. De a fehérek ezt is elvették tőlünk, mint minden mást, ami azelőtt a miénk volt! Marhahúst eszünk, pedig egykor gazdag vadászterületeink voltak. Az a hús azért is jólesett, mert mi cserkésztük be és ejtettük el a vadat, mi hoztuk be a táborba, hogy az asszonyok feldolgozhassák.
A Felkelő Farkas-hegység! Mennyire helyénvaló, kiváló név ez annak a fehér embernek az emlékére, aki először kelt át a Sziklás-hegység Saskatchewan és a Missouri közötti szakaszán. Hugh Monroe-nak hívták (az angol neve). Apja, Hugh Monroe százados, az angol hadsereg tisztje; anyja, Amelie de la Roche, előkelő francia emigráns családból származott. Ifjabb Hugh Monroe 1798‐ban, Montréalban született. 1814‐ben csatlakozott a Hudson-öböl Társasághoz, és egy évvel később – 1815 nyarán – megérkezett a társaság új állomáshelyére, a Saskatchewan északi ágánál, a Szikláshegység előhegységéhez közel fekvő Mountain Fortba.
A társaság akkoriban került kapcsolatba a feketeláb indiánokkal. A hatékony párbeszéd érdekében szükség volt jó tolmácsra, és azt Monroe személyében találták meg. A tél folyamán a feketeláb indiánok vadásztak és csapdáztak a Missouri mentén. Monroe a törzsfőnök tudtával, beleegyezésével velünk tartott. A törzsfőnöknek tizenkilenc felesége, két sátra és megszámlálhatatlan lova volt. A telet a Sun folyónál töltötték, majd ahelyett, hogy tavasszal visszatértek volna a Saskatchewan folyóhoz, átkeltek a Missourin, azon a nyáron a Yellowstone területén vadásztak, majd a telet a Marias folyó torkolatánál töltve, a következő év tavaszán visszatértek Mountain Fortba annyi szőrmével, amennyit a lovaik csak elbírtak.
Monroe nemcsak egyetlen telet, hanem két teljes évet töltött a feketelábak között. Megnősült, elvette a törzsfőnök lányát, megtanulta a nyelvet, és tiszteletre méltó nevet szerzett: Ma-kwi-po-wak-sin (Felkelő Farkas). A nevet bátorságáért kapta, melyet egy, a varjú indiánok elleni csata során tanúsított a Yellowstone vidékén.
Monroe kétéves távolléte alatt valaki más is megtanulta a feketeláb nyelvet, így aztán Monroe-t arra utasították, hogy maradjon a feketeláb pigen törzsnél, vándoroljon velük, és tegyen róla, hogy minden évben beszállítsák a szőrméket az erődbe. Ez kiválóan megfelelt Monroe számára; járhatta a síkságot olyanokkal, akiket kedvelt; az erődbéli bezártság nem felelt volna meg az ő természetének.
Én magam többször is felidéztem az első fehér ember, Hugh Monroe alakját, aki bejárta a Felső-Saskatchewan és a Felső-Missouri vidékét. Ő maga sokszor úgy nyilatkozott erről, hogy minden egyes nap felejthetetlen élményt nyújtott számára.
Monroe híres vadász és csapdázó volt, egyben kiváló harcos is. Az Ai-in-i-kiks (Seizer band), a Mind Barátok Társaság tagja volt. Ez a társaság felügyelte a rendet a táborban, de főképpen a vadászatok során. Monroe számtalan alkalommal harcolt idegen törzsek ellen, és egy alkalommal a Nagy-Sóstónál egy közel kétszáz harcosból álló csapattal megmentette a híres Jim Bridger és társai életét. Bridger egy tucatnyi fehérrel és ugyanannyi kígyó indiánnal tartott, akik a feketelábak ősi ellenségei voltak. A feketeláb harcosok rá akartak támadni a kígyó indiánokra, de Monroe észrevette, hogy fehérek is lapulnak mögöttük.
– Állj! Fehér emberek vannak köztük! Engedjük békében elvonulni őket! – kiáltotta Monroe.
– De ezek a fehérek a kígyó indiánokkal vannak, így az ellenségeink – kiáltotta a feketeláb törzsfőnök. Végül Monroe meggyőzte társait, és a béke zászlajával kezében előrelépett. Kiderült, hogy a másik csapat vezére maga Jim Bridger, Monroe barátja. Aznap este a kígyó törzs tagjai és a feketelábak együtt pipáztak. Bridger és maroknyi embere megmenekült.
Monroe-nak indián feleségétől három fia és három lánya született, valamennyien derék, bátor emberek. Együtt keresztül-kasul bejárták az országot, vadászott, csapdázott velük, harcoltak az ellenséges törzsek ellen. Gyermekei családot alapítottak, és Monroe idős korában hol az egyik, hol a másik társaságában élt egészen 1896‐ban, 98 éves korában bekövetkezett haláláig. A bölény szikláknál, a Két Orvosság-folyónál temettük el, ahol oly sokszor tanúja volt a monstrumok szakadékba hajszolásának. Róla neveztük el ezt a helyet. Kellő megbecsülést jelentett ez a vadnyugat egyik legbátrabb és legbarátságosabb emberének!

A gyönyörű tó felső keleti oldalán piramis alakú, magas, grandiózus hegy emelkedik, amely bölénybikára emlékeztet. Mikor a térképen utánanéztem, kiderült, hogy Mount Rockwell a neve. Mondtam is Sárga Farkasnak:
– A fehérek egy fehér emberről nevezték el ezt a hegyet. Ez áll ezen a papíron.
A félig vak öreg felkiáltott:
– Tehát erről van szó? A fehéreknek nem elég, hogy kisajátítják a hegyeinket, azok ősi neveit is elveszik tőlünk. Nem tehetnek ilyet. Mondd meg nekik! A Felkelő Bika-hegynek örök időkig ez a név jár. Felkelő Bika népünk egyik nagy törzsfőnöke volt. A hegynek örökre az ő nevét kell viselnie.
– Felkelő Bika két törzs vezetője is volt – folytatta Sárga Farkas. – Fiatalon elvett egy laposfej lányt. Akkoriban békében éltünk velük, és egy vagy két tél elteltével a nő rávette, hogy látogassák meg a rokonait. Felkelő Bika úgy megszerette a laposfej embereket, hogy több télen át velük maradtak, és bátorsága, valamint jó természete miatt a laposfejek megválasztották egyik törzsfőnöküknek. Mikor negyven telet élt meg, a két törzs fiataljai összevesztek valamin játék közben. Mindkét törzsből többeket megöltek. A béke szertefoszlott, háborús időszak következett; Felkelő Bika nem harcolhatott a saját népe ellen. Feleségével visszatért hozzánk. A hosszú évekig zajló háborúskodás során a saját népéért harcolt. A háború után is vezetett harci portyákat a varjak, a sziúk, az assziniboinok és a kígyók ellen. Mindig sikeres volt. Aztán jött a fertőző tél (1859–60 tele), és sok száz emberrel együtt életét vesztette. Egy fiút hagyott hátra: Fehér Tegezt. Bátor ifjú harcos volt, két évvel apja halála után megölték egy varjak elleni hadjárat során.
– Fekvő Bika bátor ember volt és jószívű! Védelmezte az özvegyeket és az árvákat. El kell érnünk, hogy a hegy továbbra is a nevét viselhesse – mondta Faroktoll a Hegyen Túlról.

Július 15.

A táborunk tekintélyes emberekből állt: idős nagybátyám, Sárga Farkas, másik nagybátyám, Faroktoll a Hegyen Túlról, Nagy Forrás, Két Puska, Fekete Bika, Tévedésből Döf, Sas Gyermek, Eli Guardipe, más néven Előre Szegezi a Puskát. Tizenegy asszony és tizennégy gyerek volt velük. A harcosok mind a legjobb barátaim, harcedzett férfiak, akik nemegyszer ütést számláltak ellenségeiken. Faroktoll a Hegyen Túlról testén mindenfelé harci sebek látszottak. Együtt harcoltunk, amikor az utolsó sebhelyet szerezte a krí indiánok elleni harcban. Golyó találta a feje tetején, és levitte a hajas fejbőr egy részét anélkül, hogy súlyosabb sebet ejtett volna. Mikor eltalálták, azonnal összeesett, azt hittük, meghalt. Órákkal később nyerte vissza az eszméletét.
A régi időkben sokat vándoroltam és vadásztam ezekkel a férfiakkal, főképp Faroktoll a Hegyen Túlról-lal és Guardipe-pel. Természetes, hogy sok időt töltöttünk a közös emlékek felidézésével. Ezalatt a gyerekek ott játszottak körülöttünk, a nők pedig társalogva, tréfálkozva végezték a házimunkát. A fiúgyerekek kavicsokkal „kacsáztak” a tó sima felszínén. A hiedelem szerint ahányszor a kő újból és újból a felszínre pattan, a versenyzőknek annyi felesége lesz felnőtt korában.
Faroktoll a Hegyen Túlról és Két Puska orvosságos (gyógyító) emberek. Előbbi a Szarvas, míg az utóbbi a Víz gyógyítópipa tulajdonosa. Ezek a pipák ősidők óta gyógyító erővel bírnak. Nem a testet, hanem a lelket ápolják. A Naphoz és más istenségekhez fohászkodás során játszanak szerepet, mindegyikhez külön rituálé tartozik. Faroktoll a Hegyen Túlról meghívott egy ilyen szertartásra, amelyet a saját pipájával mutatott be.

Július 16.

A népem neheztel a fehérekre, ma délután ugyanis elmondtam nekik, hogy a két tó közötti vízesésnek a fehérek komolytalan, bolondos nevet adtak. Nem tudtam lefordítani nekik, mert a ’ravasz’, ’trükkös’ szónak a feketeláb nyelvben nincs megfelelője. Annyi bizonyos, hogy nagyon nyomorúságos elnevezés Amerika és talán a világ a maga nemében legszebb vízesésének. A felső tó végénél a víz eltűnik a felszínről, és fél mérfölddel később, egy majdnem teljesen függőleges sziklán levő üregből tör elő.
– Már régóta Pi’tamakan vízesés a neve – mondta Faroktoll a Hegyen Túlról.
– És ki volt ő? – kérdeztem, bár hallottam már az esetről. A részletekre voltam kíváncsi.
– Nem férfi volt, hanem nő.
– De hát Pi’tamakan (Futó Sas) férfinév – jegyeztem meg.
– Így igaz, de ez a nő kiérdemelte, hogy férfinevet viseljen, így hát megkapta. Az egyetlen nő volt a törzsben, akit ez a megtiszteltetés ért. Én így tudom. Figyelj rám! Elmesélem a történetét.

(Napkút Kiadó, 2025. Fordította: Hegedűs János)