Gáspár Ferenc írása Az év novellái 2022 című kötetről

Ilyen, amikor a hóhért akasztják, gondoltam, ugyanis belecsúsztam ugyanabba a hibába (megoldhatatlan problémába?), amivel nemrég egy bloggert vádoltam, aki egy novelláskötetből szemlézgetett, melyben én is szerepeltem. Pontosabban az egyik írásom, s azt a szerintem igen kiváló elbeszélésemet ez a recenzens, akinek nem írom most le a nevét, meg sem említette. Morogtam, persze, és a Facebook-csoportunkban dühösen megírtam, hogy ha antológiáról fecseg valaki, akkor minimum elvárható, hogy minden egyes szerzőt legalább egy-két mondat erejéig megemlít! És hogy mindezt még az újságíró iskolában is tanítják!

Így pampogtam tehát, nem gondolva arra, hogy csupán egy-két hónap elteltével, én is kerülhetek megoldhatatlan helyzetbe, hiszen amikor elvállaltam, hogy a 2022-es Az év novellái című kötetről írjak, nem mértem fel, hogy a könyvben harminchét szerző elbeszélése szerepel, és ezért képtelenség mindenkiről írni, mindenkit megemlíteni egy három-négy flekkes recenzióban, melyből már fél oldal el is úszott ezzel a magyarázkodással.

Nem véletlen a sok szerző, hiszen a hazai online és írott lapok számtalan tehetséges írót szerepeltetnek, s így a harminchét mű is alapos válogatáson esett át, Erős Kinga és Bíró Gergely már-már sziszifuszi munkával gereblyézte össze a szekérderéknyi kisprózából, ami tavaly megjelent.

Ahogy Bíró Gergely egy interjúban elmondta, fontos válogatási szempont volt az Oláh Jánostól öröklött hagyomány, azaz hogy olyan művek kerüljenek az antológiába, melyek hozzájárulnak a magyar „közösség önismeretének mélyítéséhez, vagyis számba vegye, feldolgozza azokat a társadalmi méretű traumákat, amelyeket korábban politikai nyomásra hallgatás övezett. Mi szeretnénk megmaradni ezen a csapáson, így mindig örülünk az olyan írásoknak, amelyek ablakot vágnak a magyar jelen vagy a történelmi idők valóságára.” Így érthető módon az antológiába jó néhány az elmúlt korokkal foglalkozó elbeszélés is bekerült. Ám rögtön megállapíthatjuk azt is, hogy a korábbi kötetek általános gyakorlatával ellentétben egyre több a humoros írás, vagy olyan, melyben a humor is megjelenik (Molnár Vilmos: Árvízben, Jánoki-Kis Viktória: Kezeletlenül, Orbán János Dénes: A kidobott könyvek könyvtára, Mátyás Győző: Viola bár), és mind több a nem hagyományos, realista stílusban íródott mű. Már Lackfi János Több mint béranya című novellája is egy kicsit ilyen, de a fiatalabb nemzedékből Izer Jankáé mindenképpen, annak ellenére, hogy a Tihanyi Ekhó című írás eleje olyan, mintha valamelyik nagy elbeszélőnk, például éppen a Balaton szerelmese, Eötvös Károly írta volna. Később lesz mind fantasztikusabb a történet, akár Babits Gólyakalifáját olvasnánk egy modernebb, mai változatban. Nagy reveláció Izer Janka, szerintem még sokat fogunk hallani a ma még csupán huszonhat esztendős írónőről.

Aztán ott van a számomra legkiemelkedőbb alkotás, Száraz Miklós György Egyszer fiúk, egyszer lányok című novellája. Száraz Miklós György a sűrítés, a drámai fokozás nagy mestere. Pontosan tudja, hogy az írás elején kell meghökkenteni, megsorozni az olvasót, akár egy nehézsúlyú, ám gazella könnyedséggel táncoló bokszoló. Ő a literatúra Mohamed Alija, Kovács Istvánja. A kötelek, a határok között táncol, de mégis, mekkora művészi eleganciával! Azonnal behúz a történetbe, ott dögönyöz, pofoz bennünket, hogy amikor végre lélegzethez jutunk, elmesélje nekünk a történet előzményét. Akkor siklunk egy darabig a sztori hajóján, immár szelídebb vizeken, mint egy szimfónia lassú tételében, de aztán megint beleerősít a zenekar, és nyomja végig, a fortissimós kiütésig. Száraz Miklós György novellája első ránézésére egy erotikus (első szerelem?) történet, de valójában sokkal több annál. Benne van az elmúlt rendszer összes szemete s közben az ifjúság gyönyörűsége és a felnőtté válás csalódása. Más három novellát is kihozna ennyi anyagból…

Érdekes az is, ahogy az egyes számú elbeszélő személyeket váltogatja az első személytől a harmadikig, megjegyezve, hogy mások szintén szívesen írnak egyes szám második személyben. Mint például Vári Attila Harmat-pont embere, aki színész volt, de egy betegség miatt megnémult, és most abból él, hogy ugatásával lebuktatja a város ebadót nem fizető kutyatartóit, de nála, akármilyen gördülékeny a cselekmény és képletes az értelmiségi sors elveszítése (ha egy színész megnémul, egy író demens lesz, festő megvakul, zenész – kivétel Beethoven! – megsüketül, az igazi sorsvesztés), mégsem annyira természetes ez a megszólalási forma, mint Száraz Miklós Györgynél.

Vári Attila mellett más „nagy öregek” is szerepelnek az antológiában, Ferdinandy György Túl a szavakon című írásában a napjainkban már lefutónak tűnő, ám még mindig tartó járvány magánéleti vonatkozásait meséli el, Marosi Gyula Én sem szeretem Kucsera elvtársat című novellájában pedig a pártállami vezetők túléléséről ír.

Rajta kívül többen írnak az elmúlt időkről vagy azok mai napig érezhető hatásáról. A tavaly elhunyt Mátyás Győző finom humorral átszőtt írásában egy titkosszolgálati történetet mesél el, a snájding belügyi tiszt és a gyönyörű, ám arisztokrata származása miatt pincérnőként dolgozó és a tiszt által beszervezett lány vad és tragikus véget érő szerelméről (Viola bár), Haász János a nagyapját szerető unoka késői felismeréséről (Tatával piros Daciában) ír megrendítő erővel. Haász költői megoldása, hogy az első mondat megegyezik az utolsóval – „Nem mehetsz mindig egyenesen” –, de míg az első mondat konkrétan az autóvezetésről szól, addig az utolsó szimbolikusan egy ember erkölcsi tragédiájáról a szocializmusban. Mély nyomot hagy az emberben, a komor, ám lírai hangulat olvasás után még sokáig elkísér.

Ványai Fehér József elbeszélése (Kossuth Lajos Ködmönösön) is a közelmúltban játszódik, ám annak a korosztálynak, akikhez én is tartozom, kicsit sok a novellában elhangzó „szocialista közhely”, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a mondatok a sivár lelkű szereplőket jellemzik.

Kétségkívül nehéz a múltat művészi eszközökkel megjeleníteni, főleg akkor, ha a fiatalabbak számára is közérthetően szeretnénk fogalmazni. Miklya Luzsányi Mónika Ítéletidő című művében például egészen mai és humoros stílusban ír a régi dolgokról, vastagabb kiszólásokat sem mellőz, ám a sok név és szereplő (bába!) között valahol mégiscsak elvész a gyermek.

Jobban sikerült Balogh Róbert elbeszélése. Ő szintén a nagyapjáról ír, ám az övé, a Haász János novellájában szereplő nagyapának pont az ellentéte. Ez a nagypapa az első világháborúban kerül francia hadifogságba, a francia hadifogságban egy családhoz, ahol földművelő tudományának köszönhetően felvirágoztatja a kis vidéki gazdaságot. Szerették ott, a francia apa még a lányát is hozzá akarta adni, de ő haza kívánkozott Magyarországra, a feleségéhez. (Rentrer à la maison!)

A délszláv háború idején játszódnak Kontra Ferenc és Majoros Sándor elbeszélései, kettőjük közül az utóbbié tetszett jobban. Három író – Bárány László, Benedek Szabolcs és Horváth (EÖ) Tamás – a még régebbi múltba kalauzol, közülük a sűrítés mesterének, Horváth (EÖ) Tamásnak mostani írása talán kicsit gyengébbre sikerült, mint a korábbi antológiákban megjelent művei, Bárány Lászlóé sajnos iskolai dolgozatra emlékeztet. Benedek Szabolcsé lett hármójuk közül a legerősebb, V. László királyunk édesanyjának, Luxemburgi Erzsébetnek az utolsó napjairól szól, balladai sejtelmességgel.

Orbán János Dénes abszurd humorral írt kortársaktól ajándékba kapott könyvei sorsáról (A kidobott könyvek könyvtára), Mirtse Zsuzsa szülei (leginkább édesapja) emlékéről líraian, Grecsó Krisztiánéletről és halálról elmélkedik a Tisza-parton, a nyári kánikulában. (Boldogság történet)

Nagy meglepetés Molnár Vilmos elbeszélése, az Árvízben című, melyben egy kis falusi házból ki sem mozdulva meséli el az egyetlen éjszakán át tartó árvíz történetét két együtt lakó vénkisasszony nővér szemszögéből, hallatlan sok humorral és empátiával.

Jánoki-Kis Viktória Kezeletlenül című novellájának első felét pedig nehéz mosolygás nélkül olvasni. Az írónő annyi természetes derűt tud belevinni a történet elején még csak tizenkét esztendős Bogi életének elmesélésébe, hogy szinte ott vagyunk mi is vele az iskolapadban. Én nem figyelek órán, én hebrencskedek túlmozgásosan, és én verekszem lány létemre. Később ugyan tragikussá válik az időközben felnőtt Bogi sztorija, már nem akarunk annyira együtt élni vele, ám a történet így lesz kerek, ilyen „keserű-édesen”.

Mi van még? Például Zöldy Pál Seregélye. Ritka madár az olyan elbeszélés, aminek jó a vége. Egy olyan zenészről szól, aki sok év elteltével jön rá, mi az ő igazi útja. Hiába játszik gyönyörűen, hiába nyerte meg még fiatalon a korosztályos tehetségkutatót, hiába járta a világot, koncertezett, mégis kedvetlen volt, valami mindig hiányzott az életéből. Nem a klarinéton való játék boldogítja, hanem a hangszerek elkészítése és egyéb asztalosmunkák. „Zenélő dobozokat faragott, melyekkel először csak A gladiátorok bevonulását szólaltatta meg, de később más, csodálatos dallamokat is ki tudott varázsolni a gyönyörűen elkészített lakkozott dobozokból.”

Azt hiszem ennél jobb végszót nem lehetne találni.

(Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, 2022)