Neked, akinek ezeket a kerti leveleket írom, talán már kialakult valamilyen képed rólam. Nos, sosem lehetsz biztos abban, hogy ez a kép valós, igaz, hiszen ki tudja, mikor írom e leveleket, és ki tudja, te mikor olvasod? Te is, én is változunk közben. Egyben azonban egészen biztos lehetsz velem kapcsolatban: a futásban örök újrakezdő vagyok. Szinte minden körrel újrakezdem. Voltak-vannak hosszabb kihagyásaim, amelyekre nem vagyok büszke. Ilyenkor aztán persze felpattannak a kilócskák, romlik az állóképesség, nyűgösebb az ember. Pedig futni jó. Fuss, ha teheted!

Testemben akkor érzem a legjobban magam, ha a séták és kerékpározás mellé minimum heti két-három hosszabb, de legjobb, ha napi legalább félórás futás is illeszkedik, főleg ébredés után, étkezés előtt. Joggal gondolod rólam, hogy mindenféle versenysport rendkívül távol áll tőlem, különösen akkor, ha a versenyzők egymást kívánják legyőzni, s nem önmagukat. Borzongva nézem, hogy egészen fiatal életek hogyan tudnak tönkremenni az élsportban, s mosolyogva figyelem az össznépi önbecsapást, amikor egy-egy sportoló megnyer egy versenyt, s egy nemzet azonosítja magát vele, mondván, hogy azt mi nyertük, mi: magyarok, mi: brazilok, vagy mi: jamaikaiak. A sportközvetítések pedig éppen ezért egészen lenyűgözőek, hipnotizálóak, hiszen az ember ül és nézi, hogy másvalaki mozog, és a legfurcsább számomra, hogy ennek örül. A sportközvetítések legabszurdabbjai a Forma–1 és a Snooker. A Forma–1 közvetítéséket szerintem egy évszázadon belül elrettentő példaként fogják mutogatni a gyerekeknek, körülbelül úgy, mint ma a római gladiátorküzdelmeket, mondván, így tették tönkre teljesen értelmetlenül a bolygót. Míg a Snooker, ahogy lökdösik halál komoly arccal a golyókat azon a zöld kárpitos asztalon, számomra maga a hipnózis. Különösen, hogy közben nem isznak egy sört sem legalább, nem kérdezik meg attól, akivel játszanak, hogy „Na, mi a helyzet odahaza?”, vagy: „Képzeld, ez a költő gyerek a futásról írt kerti levelet, és közben rólunk elmélkedett! Érted, rólunk, snookeresekről! A marha!” Csak lökik a golyókat, nagyon komoly arccal, s nem tudom, hogy a csudiba nem alszanak közben el? Mert én, valahányszor csak egy percet is látok ezekből, mint egy inszomniás, elalszom. Mondjuk altatónak jók, de annak kicsit drága hülyeség megrendezni egy Hungaroringet például. Nem kell velem egyetérteni, tudom, hogy van egy csomó mindenki, aki imádja a Forma–1-et és a Snookert, de szerintem jobb, ha te sportolsz valamit, mint hogy nézed, és ebből az egyik legegyszerűbb és legősibb az, ha futsz.

Az igazi versenyt, az igazi küzdelmet mindig önmagunkkal kell megvívni. Az első küzdelem, hogy ébredés után rávegyem magamat a futásra. Ez, amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz. Kora hajnalban vagy a délutáni szundikálás után elkezdjük nézni egymást a futócipőimmel. A futócipőmet direkt olyan sarokban hagyom, ahol látom. Lehet, hogy a futócipőmben lakik a lelkiismeretem? Nem tudom, de azt igen, hogy az egyik legfontosabb és leggondosabban kiválasztott tárgyam, bármilyen kis egyszerű is: a futócipőm. Igen, a futásnak alighanem egyetlen igazán fontos kelléke van: a jó futócipő. Nem árt, ha kitapasztalod, hogy te milyen futó vagy inkább: betonon, városi környezetben futsz, futópályán, erdőben-hegyek közt. Én mindegyiken futottam már, s mikor éppen esküdni mernék, hogy az erdei futás a legjobb, akkor újra futópályára kerülök, s úgy érzem magam, mintha pihe-puha párnácskákon futnék, amikor pedig megunom a futópálya monotonitását, akkor rájövök, hogy városban a legjobb futni, mert mindig van valami változatossága. De a legjobb, ha alkalmazkodsz, és ott futsz, ahol éppen vagy.

Nem árt, ha vannak kialakult köreid, amibe bele tudod ereszteni magad, úgy, hogy kevésbé kelljen figyelned, s ilyenkor az igazán jó futás meditációvá tud változni. Ehhez azonban tényleg kell egy jó futócipő, amiből egyébként szerintem messze nem a legdrágábbak a legjobbak, hanem azok, amelyek jól passzolnak a lábra, erősen tapadnak és nem túl nehezek. Amelyeket ha meglátsz, arra késztetnek, hogy fuss bennük. Sok próbálkozás után nekem az egyszerű túrafutó-cipők jöttek be leginkább, mert a legtöbbet erdőben, hegyek között futok, és ezekben sétálni, túrázni is jó. Egyébként ez a nem vízszintes futás szerintem plusz pontot érdemelne, ha pontoznánk, főleg mikor felfelé kell loholni. Otthon ezt a kutyámmal együtt űzzük, ő nagyon élvezi, de azért még ő is megáll néha, s én örömmel követem példáját. Kilihegjük magunkat. Ilyenkor érzem, hogy a tüdőm tisztul, felszakad, aminek fel kell jönnie, beáramlik a friss levegő, s kiáramlik a bánat, gond, aggodalom. Próbáld csak ki, fuss, lehetőleg felfelé is, s amikor megállsz, érezni fogod, hogy dobog a szíved, lüktet a véred, tisztul a tüdőd. Nagyon szerettem a Margitsziget futókörét, s még ennél is jobban imádok a zsennyei kastély ősparkjában évszázados fák alatt körbefutni, de a legjobban alighanem a horvátországi Krapanj kis szigetén szerettem futni hajnalban, miközben sós levegővel telt a tüdőm és a tenger azúr kéksége markolt a retinámba.

A mai emberek többsége sajnos végtelenül elkényelmesedett, egyre ritkábban terhelik meg magukat, ülnek, pöffeszkednek: otthon, munkahelyen, autóban, s a világért sem erőltetik meg magukat. Túl sokat ülünk és keveset mozgunk, pedig a mocorgás nagyon fontos. Mocorogj! A mocorgás nem garantálja az örök életet, de segít. Nekem legalábbis újra és újra segít, pedig nem vagyok sem nagy sportember, sem rohangálós-sietős típus. Szeretek nyugodtan, lassan, komótosan haladni, talán ezért nincs is autóm, hanem sétálok, kerékpározok és vonatozok. Szeretek a vonaton olvasni, és biztos vagyok benne, hogy egy tájat igazán csak kerékpárról ismerhet meg az ember, és a mindennapos séták, ha elmaradnak, konkrétan fizikai fájdalmat érzek.

A futás azonban egészen más. A futás meditáció, elmélyülés és még valami. A futásnál tudom, hogy azt a harcos szellemet hívom elő, azt, aki képes küzdeni. Azt, aki legyőzi a lustaság démonát bennem, s ha legközelebb leülök valahova, ismét megbecsülöm azt a helyet, mert tudom, hogy meg kell találni azokat a helyeket is az életben, ahol jó ülni, és semmit sem tenni, még csak nem is futkosni, csak üldögélni és csöndesen szemlélődni.

Weiner Sennyey Tibor