„1948. dec. 2-án születtem Budapesten. Édesanyám festőművész, édesapám vegyészmérnök, szabadalmi ügyvivő volt. Feleségem gyógypedagógus, két fiam és négy unokám van. Általános iskolai tanulmányaimat a Bp. VIII., Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskolában, a gimnáziumot a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban végeztem. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán fizikatanár szakos, a BTK-n népművelés szakos hallgató voltam. 1973-ban kaptam diplomát. Később megszereztem a bölcsészdoktori és a kandidátusi fokozatot is. Megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést.” – Dr. Gazda Istvánt Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Önállóan döntöttél, hogy melyik egyetemre jelentkezel, milyen karra és szakra?

Gazda István: Lényegében igen. A fizika érdekelt, ezért is jelentkeztem fizikatanár szakra az ELTE-re, emellett érdekeltek a humán tárgyak is, a másik szakom a BTK-n a népművelés (közművelődés) lett. Ott ismerkedtem meg Vekerdi Lászlóval és a tudománytörténettel, s ennél a szakmánál leragadtam. Először komoly bibliográfiai tanulmányokat folytattam, hogy megismerjem a szakma forrásait. Ötven éve hasznosítom azt, amit akkor kikutattam magamnak a bibliográfiák terén. A források megismerésében nagy tudásra tettem szert. A tudománytörténet legfontosabb alapja ugyanis a források ismerete. Vettem a fáradságot és végigolvastam az Akadémiai Könyvtár Inventáriumát a reáltudományok témakörében, vagyis az 1830-tól kezdve kézzel írt raktárjegyzéket, ahova mindig beírták a beérkezett művek címét. Egyrészt örültem annak, hogy megismerhetem a művek címét és szerzőit, s örültem, hogy ezt időrendben tehettem. Büszke vagyok arra, hogy amíg nem lett teljes a könyvtár elektronikus katalógusa, sokszor engem kérdeztek, emlékszem-e, ebben a témában milyen művek léteznek. Hozzá kell tennem: természetesen Vekerdi mindezt tudta, ő ott dolgozott a könyvtárban, s az új művek beszerzését irányította. Ez nagyon nagy tudást és remek memóriát igényelt. Próbáltam őt utánozni… Így telt el az egyetem öt éve, majd Vekerdi javaslatára tudománytörténeti témájú szakdolgozatomat a Műegyetemre írtam, ahol a Kísérleti Fizika Tanszéken volt egy tudománytörténeti kutatócsoport M. Zemplén Jolán professzornő, remek tudománytörténész vezetésével. Konferencián is elődhattam. Az egyetem végeztével a professzornő odavett, s bíztam benne, hogy a magyar fizika történetét kutathatom, hiszen ő a hazai fizikát csak úgy a 19. század elejéig írta meg, s a munkát – az ő irányításával – folytatni kellett volna. De nem így történt, mert egy évre rá a professzornő elhunyt, közben meg valaki a tanszékről több éves külföldi meghívást kapott, s helyette nekem kellett tanítanom 8 éven át a Bevezetés a modern fizikába elnevezésű tantárgyat több csoport számára is, magas óraszámban. Ez nem volt könnyű. Főnököm Bíró Gábor lett, aki Zemplén Jolánhoz hasonlóan kiváló tudománytörténész volt. Kisebb kutatásokra azért jutott időm, például sikerült megfejtenem annak a József Attila-levélnek a keletkezéstörténét és forrásait, amit 1926-ban Bécsből írt Makóra, egykori tanárához, Galamb Ödönhöz. Témája Einstein és az atomfizika volt. Ennek sikere lett, Szabolcsi Miklós be is tette egy 1980-as tanulmánykötetbe (József Attila útjain). Ekkor rendeztem sajtó alá Zemplén Jolán hagyatékából fizikatörténetének harmadik kötetét a felvidéki fizika történetéről.

KkF: 1978-ban közreműködtél Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című, nemzetközileg is elismert munkája első kiadásának sajtó alá rendezésében. Hogy emlékszel vissza erre?

GI: Ilyen alapművel korábban nem találkoztam, s megnyugtató volt számomra, hogy Vekerdi László vállalkozott e hatalmas kötet lektorálására. A BME-n megdorgáltak, amiért támogattam Simonyit. Elmagyarázták az elvtársak, hogy ő egy gyanús, templomba járó figura, illene elkerülni. Féltem, hogy ki is rúgnak emiatt az egyetemről, de szerencsémre nemsokára díszdoktori címet kapott az amerikai Bay Zoltán, aki azt csak úgy volt hajlandó átvenni, ha a díszterem elnöki pulpitusán végig mellette ül Simonyi, akit amúgy meg sem hívtak az ünnepségre. Így Simonyi körül egy kicsit enyhült a légkör. Simonyi professzort egyébként a fián keresztül ismertem, mert Charles Simonyi az osztálytársam volt a gimiben.

KkF: A Madách-évforduló kapcsán keresgéltem az interneten, s rábukkantam a Csak egy kultúránk van – Madách és a Tudományok című beszélgetésre. A Magyar Rádióban 1981-ben elhangzott műsorban magad is részt vettél, majd sajtó alá is Te rendezted. Hogy emlékszel vissza a színes, széleskörű rádiós munkásságodra?

GI: Számos értékes műsort készítettünk akkoriban. Akár meg is lehetne ismételni az adásokat. Több száz felvétel van, s különösen kedvesek voltak számomra a Makkai László történész akadémikussal együtt készült beszélgetések. Nagy tudású művelődéstörténész és tudománytörténész is volt ő, így kellemes dolog volt vele beszélgetni. Ő is előadó volt a Gólyavári esték egyik tévésorozatában, akárcsak Szabó Árpád ókortudós, s mindnyájan lenyűgözték a hallgatóságot. Ezek a felvételek is fennmaradtak, de hiába, a televíziós és rádiós csatornák makacsak: a tudomány múltjáról egy szót sem!

KkF: A Benedek István által alapított Hiúz-kör tagjaként, többek között Antall Józseffel, a későbbi miniszterelnökkel, orvostörténeti életrajzgyűjteményt állítottatok össze. Kézenfekvő kérdés: természet- és bölcsészettudományi diplomáddal hogyan kerültél az orvostörténet közelébe?

GI: Benedek István remek orvostörténész volt, szerettem a műveit. 1974 körül Benedek (több orvostörténésszel együtt) belekezdett – a Gondolat Kiadó felkérésére – egy nemzetközi orvoséletrajzi lexikon összeállításába. Én akkor lektoráltam az ő műve, a Tudás útja új, bővített kiadását, így ismerkedtünk össze. Ő viszont már látta egy-két tévéműsoromat, s elégedett volt velük. Jó volt együtt dolgozni a Hiúz-körösökkel, illetve diskurálni velük a kör összejövetelein. Nagyon művelt emberek voltak, úgyhogy fel kellett kötnöm… Antallt kivéve valamennyien orvosok voltak, s jól értettek az orvostörténethez. Mindig megnéztük egymás új munkáit. Nekem még a rendszerváltoztatás előtt, 1988-ban jelent meg a Könyvkereskedők a régi Váci utcában a pesti könyvkiadás első száz évében című munkám az Akadémiai Kiadónál, elégedettek voltak vele, miközben Antall szigorú lektor volt, meg Vekerdi László is. Igyekeztem felzárkózni hozzájuk, legalább a magyar orvostörténet tekintetében. Talán sikerült, most már én vagyok Antall József lapja, az Orvostörténeti Közlemények főszerkesztője. Az orvosok életrajzi lexikona akkor nem jelent meg, most próbálom ezeket sajtó alá rendezni, s feltenni a netre.

KkF: Milyen volt Antall Józseffel együtt dolgozni? Milyen munkakapcsolat alakult ki közöttetek?

GI: Akkor még nem alakult ki munkakapcsolat közöttünk. Antall halála után viszont én dolgoztam fel az orvostörténeti és művelődéstörténeti életművét, adtam közre annak legfőbb produktumait kötetben, s láttam el jegyzetekkel. (Egyik változata a neten itt olvasható.) Sokat tanultam a Hiúzoktól, s ennek köszönhető, hogy a Semmelweis-életművet és a róla szóló írásokat tudtam összegezni, a későbbi tanulmányok a több száz oldalas kötetemből indultak ki, köztük a Semmelweis 200. évfordulójára készült egyetemi monográfia is. A Semmelweis elismeréséhez vezető út alapjait Antall rakta le, s ő állított össze egy remek múzeumi kiállítási anyagot is, amely napjainkban is megtekinthető. A Hiúzoknak azzal is igyekeztem emléket állítani, hogy mindnyájuktól kiadtam egy-egy kötetet: így Vekerditől, Benedekől, Antalltól, no meg Szállási Árpádtól és Birtalan Győzőtől is.

KkF: Mit mesélnél az ELTE-s korszakodról?

GI: 1983-ig tíz évet töltöttem a Műegyetemen, közben írtam egy doktori dolgozatot a Bölcsészkarra, s ennek köszönhetően át is kerülhettem oda tudományos kutatónak, s közben tanítottam tudománytörténetet, továbbá a történelmi segédtudományok keretében történeti források és bibliográfiák ismeretét. Ekkor egy könyvsorozat szerkesztésére kaptam felkérést a Könyvértékesítő Vállalattól (hozzájuk tartozott az összes könyvtár ellátása is), s ők olyan bővített reprint kiadásokat (pl. családtörténet) kértek, amelyek a korábbi évtizedekben nem jelenhettek meg, holott a könyvtárak számára fontosak voltak. Ez lett a Tudománytár könyvsorozat. A könyveseket onnan ismertem, hogy éveken át tanítottam a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése iskolájában, elsősorban természettudományi könyvészetet. Ez egy speciális tantárgy volt, de nagyon szerettem. Az antikvárius képzésben résztvevőket is tanítottam. Az 1980-as évek közepén én vezettem a Magyar Nemzet tudományos rovatát, majd a Scientific American magyar kiadása tudománytörténeti rovatát.

KkF: 1994-ben alapító tagja voltál a Magyar Tudománytörténeti Intézetnek. Ha jól tudom, még ma is Te vezeted. Adnál pontos információt az indulás előzményeiről? Mikor és miért változott nevetek Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézetre? A jövő évi 30. évfordulóra készültök-e tanulmánnyal, amiben összegzitek az elvégzett s a jövőben rátok váró munkákat?

GI: A Bokros-csomagnak köszönhetően – mivel kutatói és nem tanári státuszban voltam – kirúgtak a Bölcsészkarról, s többekkel együtt afféle kényszervállalkozó lettem. (Emiatt pocsék a nyugdíjam.) Ekkor hoztuk létre a Magyar Tudománytörténeti Intézetet (1995). Néhány kollégámat érdekelte az orvostudomány is, ezért bővültünk később az egészségügy irányába is. Azóta is én vezetem az Intézetet, s lettem emellett a Magyar Orvostörténelmi Társaság alelnöke. Így sokat dolgoztam együtt a Magyar Örökség díjas Schultheisz Emil professzor úrral, a korábbi egészségügyi miniszterrel (sok más mellett Antall József orvosával), a Társaság örökös elnökével. Részt vettem az első távoktatásra épülő hazai felsőoktatási intézmény, a Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola alapításában is, s én írtam a főiskola számára a Magyar Tudománytörténet és a Magyar Kultúratörténet című tankönyveket.

KkF: Milyen műveket ad ki az intézet? 

GI: Az 1990-es évek közepén könyvsorozatot indítottunk azzal a céllal, hogy a magyar tudománytörténet főbb szakágait és tudóshagyatékait feldolgozzuk (matematikatörténet, fizikatörténet, csillagászattörténet, kémiatörténet, biológiatörténet, orvostörténet, intézménytörténet). Eddig 140 kötetet adtunk ki (több tudóshagyatékot is sikerült megmentenünk), a lista a Wikipédián is olvasható a „Magyar Tudománytörténeti Intézet” címszó alatt. Szeretnénk ezeket majd egy évfordulós kiállításon bemutatni.

KkF: 1998-ban az MTV 2-n vezetéseddel indult el a Tudóra című tudományos távoktató-információs műsor. Olyan ismeretterjesztő programokkal kellett versenybe szállnod, mint a 100 kérdés – 100 felelet(Öveges József – 1958), Delta (Kudlik Júlia – 1967), Tudósklub (Marx György – 1968). Később Czeizel Endrének – a népbetegségek megelőzését szolgáló – sorozata: Az Élet él és élni akar (1988) és az Egészséget mindenkinek. Micsoda kincsek is megfértek a ’60-as, ’70-es évek tévéjében! Inspirálta-e saját előadásaidat pl. Öveges professzor programja, stílusa?

GI: Öveges elsősorban a kísérletekre koncentrált, hozzám Benedek István orvostörténeti sorozata állt közelebb. Televíziós szerepléseim (köztük a Gólyavári esték) miatt már az 1970-es években morogtak az egyetemen: „nem az egyetemi oktató feladata, hogy még a csapból is ő folyjon!” – mondták a Műegyetemen. A Tudóra már az ELTE-s éveimben készült, 150 adása nagy sikert hozott. Éveken át oktattam művelődéstörténetet a Magyar Televízió és a Magyar Rádió közös továbbképző iskolájában is, bizony az egykori tévések és rádiósok közül nagyon sokan voltak a tanítványaim, de úgy éreztem, hogy kedvelték az előadásaimat.

KkF: Fellelhetőek-e még az MTV archívumában ezek a sorozatok?

GI: Igen, fellelhetők, de a rendkívül fontos politikai műsorok mellett ezek ismétlésére nem jut idő, bár többen is kérték.

KkF: 25 éven át dolgoztál a felsőoktatában. Milyen tapasztalatokat szereztél a fiatalokról? 

GI: Sok tehetséges diákkal találkoztam, de közülük sokan szürke dolgozókká lettek, pedig több volt bennük. Az egyetem befejezése után nagyon fontos az önképzés, de ezt csak kevesen látják be, s ebben alig segítünk nekik. A diplomakor megszerzett tudás szinten tartására külön intézményi hálózatra lenne szükség. Meg egy jó tévés oktató csatornára.

KkF: Utóbb belegondolva, 2005-ben találkozhattunk volna anyai ági rokonod, Lax Péter matematikus Abel-díjának átvételén Oslóban. Ezerfelé ágazó elfoglaltságaid közben fordítottál-e rá nagyobb figyelmet? 

GI: Anyai nagymamám testvére volt Lax Henrik, a neves belgyógyász, aki 1943 óta New Yorkban élt fiaival együtt. Az egyik fiú Lax Péter volt. Innen a közeli rokonság. Péter elsősorban a nagyobbik fiamra figyelt, ő jó matematikus is. Mindkettőnket meghívott az Abel-díj átadó ünnepségére Oslóba. A protokoll szerint az a személy ülhet a királynő mellett, aki a díjazott szülővárosából érkezett az ünnepségre. Az MTA képviselője nem tudott eljönni, s a nagykövet sem. Maradtam én, meg a fiam. Ott feszítettünk a királynő mellett.

KkF: Néhány régebbi előadásod visszanézhető az interneten. Székhez szegezik az embert. Élvezetesek, ismeretekben végtelen gazdagok, ugyanakkor oldottak, hangulatosak. Ilyen az, amikor az előadó nem fél órával jár hallgatósága előtt a tanulásában, hanem egy életen át kemény munkával megszerzett tudásából merít. Csak arra kell ügyelnie, hogy az adott időkeret betartásához eleget hagy-e ki (ugye Apáczai is tudta, hogy mit kell kihagynia az Enciklopédiájából – hivatkozom a 2011-es előadásodra – Világraszóló magyarok). Még manapság is nagy élvezettel tartasz ismeretterjesztő előadásokat. Kérdésem csupán csak annyi: milyen időbeosztással élsz, hogy ennyi minden belefér az életedbe?

GI: Nem vállalok túl sokat, mert akkor előadásaim nagyon felületesekké lennének. Egy témáról legfeljebb egy vagy két előadást tartok, többet nem. Ezt igyekszem szigorúan betartani. Minden évben előadok a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók Kamarájának (MESZK) éves nagygyűlésén, ahol úgy 600-an vannak jelen. Ez nem kis feladat egy előadónak.

KkF: Vannak-e feladataid a következő negyed évszázadra?

GI: Dolgozom egy orvosi kutatócsoportban, remélem, hogy tovább nem gátolják a kutatásainkat, s át tudjuk adni eredményeinket a fiatal orvosoknak is. Bízom benne, hogy Intézetünk könyvtára a jövőben méltó elhelyezést nyer. Remélem, folytatódik a könyvsorozatunk. Régi álmunk, hogy újra előadhassuk egyetemen a Magyar tudománytörténet c. tantárgyat, mert 1994-ben ezt is megszüntették. Szeretném édesapám bélyegtörténeti kéziratait sajtó alá rendezni (szabadalmi ügyvivőként és a szellemi tulajdon neves szakértőjeként ő volt a filatéliai szakma egyik legnagyobb tudású, nemzetközileg is elismert hazai személyisége). Szeretném, ha mind a négy unokám szépen, egészségesen felnőne, s közülük legalább egy megkedvelné a tudománytörténetet. És ha a nyugdíjam javulna, azt sem bánnám.

KkF: Szívből gratulálunk 75. születésnapodra. Kívánjuk, hogy teljesüljenek a kívánságaid.