Körülbelül nyolc éve új életet élek: természetfilmeket kezdtem forgatni. (Közben régi életem sem szűnt meg: továbbra is írok, mint a güzü.) Most új filmet forgatok, melynek címe: Az erdő szelleme. Három részből áll, amelyek önálló epizódok, de mégis egy nagyobb egység részei. Ezek: Faölelő, Szarvassá változni, A forrás.

Szinte öntudatlanul jött a három alcím, de később rádöbbentem, hogy ezek egy út állomásai. Az út önmagam felé vezet. Erdei ösvény ez. Páfrányok, mohos sziklák, szélben integető csalánlevelek között lépkedek, egyre távolabb a korábban otthonnak tűnő televénytől, és egyre közelebb a korábban televénynek tűnő otthonhoz. Az út mottója lehetne ez: NEM KELL KÉSZENLÉTBEN LENNED, HA MÁR KÉSZEN VAGY.

Mit jelent ez? A magamfajta költők és írók élete ugyanolyan, mint az összes többi emberé: örök készenlétben telik. Az ambíció, a pénz- és sikervágy hajszolása során az írót mind mélyebben járja át a kétszeresen paradox érzés: egyre fontosabb ember vagyok, szellemem egyre dicsőbb, de még mindig nem vagyok eléggé megbecsült tagja az általam egyébként mélyen lenézett társadalomnak. Még mindig nem derült ki, hogy én vagyok a legnagyobb költő/író a világon, még mindig úgy érzem, hogy nem becsülnek eléggé, és ez szörnyű.

Írótársai felé az ember mindezt úgy közvetíti, hogy rendre elmeséli legújabb diadalait (hogy melyik potentát – akiknek lenézésében egyébként konszenzus van az írók között – miképpen dicsérte őt valahol, hogy épp milyen díjat kapott, vagy hogy hány milliót keresett legújabb könyvével), de mindezt fanyar iróniával teszi, körülbelül így: „látod, ezek a hülyék mennyire rajonganak értem?” Mire az írótárs gyorsan keresgélni kezd memóriájában, mi a legutóbbi diadal, amit válaszcsapásként elmesélhetne, persze hasonló ironikus tónusban, a plebs-megvetés konszenzusának leple alatt. (Tévedés ne essék: én sem vagyok kivétel. Éppen magamon vettem észre mindezt, ezért írom meg.)

Ennek az egész színjátéknak az a gyökere, hogy nem valójában vagyunk szellemi emberek. Műveink nem vérünkből véredzett életjelek, hanem pusztán esztétikai produktumok. Átlagemberek vagyunk: életünk örök készenlét, örök önérvényesítési kényszer, örök kárhozat. A siker, a népszerűség hajhászása a létezés olyan bugyraiba kerget, ahol semmiben nem különbözünk az általunk megvetett plebs-től, csak annyiban, hogy valamivel rafináltabban próbálunk éjjel bemászni Siker-asszony ablakán, akit nappal, tanúk előtt oly széles gesztusokkal kosaraztunk ki.

Talán Schopenhauer mondott valami olyasmit, hogy a siker vágya az utolsó, amit a bölcs ember magáról levet. Ez azt jelenti, hogy minden mást könnyebb levetni, mint ezt. (Magának Schopenhauernek sem sikerült.) Belegondoltam, hogy vajon ismerek-e olyan író-költőtársat, akiről elmondható, hogy megtette ezt az utolsó lépést. Barátaim közül csak egy jutott eszembe, de már ő sem él: Vasadi Péter. Talán ő. A többi néma csend.

A lét – amit nevezhetünk szellemnek is – nem akar semmit, nem vet meg senkit, nincs célja. A nemlétező célokhoz nem kellenek eszközök sem. Itt mindennek önértéke van. Sőt, nincs is értéke, mert itt minden önmaga. A szellemben senki sincs készenlétben, mert mindenki készen van. Faölelő – Szarvassá változni – A forrás: a szellemlénnyé való átolvadás stációi. És a legvégén, levetve az evilági készenlét kényszerzubbonyát, átölelve a természetet (amelyet mellesleg hasonló evilági kényszerek folytán aláztunk és szomorítottunk meg), szarvassá változva (azaz megvadulva) rátalálhatunk a forrásra, amelyről a szépség megértésének pillanatában kiderülhet: mi magunk vagyunk.

Végh Attila