A gépjárművem bal hátsó lámpája nem világít. Nem az izzóval van a baj, az új benne, hanem valami érintkezési dolog lehet. Habár autóértő barátom a múltkor teljesen szakszerűen összehencsergette benne a drótot, ami szét volt hencseredve. De a hencsergetéstől továbbra sem világít: talán a biztosíték a ludas? Azt még megnézem, aztán ha úgy se, akkor szégyenszemre megint szerelő… Vagy kibelezem az egész bal hátsó lámpát, és beleteszem a fejlámpámat? Az aztán ügyes kis holmi! Tud fehéret, pirosat meg villogót is – utóbbi, mondjuk, nem jó semmire, legföljebb bizonyos összeesküvés-elméleteknek ad táptalajt, de erről majd később.

Egyébként nincs különösebb jelentősége a kiégett bal hátsó lámpának, hiszen a jobb hátsó még kiválóan szuperál. A közlekedésbiztonsági láthatóságnak úgyis csak annyi a gyakorlati lényege, hogy minden járművön világítson valami, amitől már messziről látom, és nem megyek neki a sötétben. Minden más csak túlspekulált misztifikáció, amivel a posztmodern városi ember lopja a saját idejét.

Persze ha kellően hülyék vagyunk, a félszemű fenekű autó is adhat okot félreértésre, mint abban a régi rossz viccben, amiben a begipszelt ember meséli a barátjának, hogy éjszaka látta, jön szembe két motoros, és gondolta, pont elfér köztük. Aztán nem két motoros volt, hanem egy kamion. De mondom: régi és rossz vicc ez, meg nem is életszerű, csak más nem jutott eszembe a fényekkel kapcsolatban. Mert ezekben a decemberi időkben bizony érdemes kicsit beszélgetnünk a fényekről. Ugye az a metafizikai alapállásunk, hogy a fény a jó, a sötét meg a rossz. Ennek táptalaja nagyon is fizikai, elvégre fényben látunk, sötétben meg nem. Kivéve, ha macska vagyunk, netán farkasember, esetleg a Batman. Ám, mint annyi minden más, ez az igazság sem igaz ilyen egyszerűen: ugyanis fényből is van jó és rossz, meg sötétségből is. Ha egy gonosz emberrabló bezár minket a sötét pincébe, az rossz sötét. De ha aztán egy vallatólámpával a szemünkbe világítva váltságdíjat követel, akkor az a fény is rossz. Ám ha az éjszakai erdőben bandukolva megszokja a szemünk a sötétet, és legalább az ösvényt ki tudjuk venni, akkor az jó sötét. Az puha, bársonyos, simogató sötét, szunnyadó ösztöneinket élesztgető, inspiratív sötét, az anyaméh meghitt sötétje. Persze akkor is hasznos, ha van nálunk lámpás, hisz annak segítségével már messziről megállapíthatjuk, hogy a terebélyes fa alatt nem az emberevő medvedisznófarkas lapul ugrásra készen, hanem egy barátságos galagonyabokor. És akkor az a lámpafény nyilván jó.

No de caplattam már úgy is sötét téli erdőben, hogy egyszerre volt köd és hóesés, ami optikailag igen izgalmas, mert a levegőben terjengő kulimász szinte úgy veri vissza a lámpafényt, mint egy tükör, tehát sehogyan se láttam semmit, viszont kiderült, hogy tényleg ismerem az utat. Meg az egész látvány, a kísérteties ködfátyol, a kavargó hópelyhek… varázslatos volt, s egyben tanulságos: kiderült, hogy az is látvány, ha nem látok semmit.

Sajnos most vissza kell térnünk a békés, sötét erdőből a civilizáció rémületes bugyraiba, hogy a fények ellentmondásait kellőképp föltárhassuk. A kortárs urbánus világban ugyanis fatálisan összekeveredett három dolog: a közlekedésbiztonságban elengedhetetlen láthatóság elve, a vallatófény gonoszsága és a karácsony ünnepéhez tartozó hívogató, meleg fények meghittsége. Legalábbis november és december idején, a január már határeset.

Most konkrétan büntetendő cselekménynek számít az, ha egy közlekedési eszközt használva nem vagyok szürkület után karácsonyfaként kivilágítva. Értem én a jó szándékot: pistabácsi ne előzzön lámpátlan lovas szekérrel kamiont, ám a derék emberiség az évezredes hagyományokhoz híven most sem találja az egészséges középutat. Túl vagyunk világítva. Túl erős, túl fényes, túl sok. Gyakorlatilag a fényektől nem látunk. Elképesztő paradoxon: a civilizált ember hiperérzékenységének átmeneti korszakában mindenhol fények villognak a biztonság csalóka ígéretének jegyében, mégpedig törvénybe iktatva. Ugyanebben a korban már külön figyelmeztetik az érzékeny embereket, ha egy filmben olyan villogó effektusok vannak, amiktől epilepsziás rohamot kaphatnak. És még mindig ugyanebben a korban már az összes okos, hozzáértő és szakember kijelentette, hogy egyre több, emilyen-amolyan érzékenységgel, szociális és viselkedési anomáliával meg pomogácsokkal megáldott gyermek születik. És mindezek tudatában meglátunk a külvárosi éjben egy biciklis apukát, akinek a sisakján van egy légvédelmi reflektor, az egész családon világító kabát, még a fenekük is világít, a kerekeken szivárványszínekben szikrázó izzósorok, legelöl egy fehér villogó, hátul egy piros villogó.

Létezhet valami olyan epileptikus mutáció, hogy az abban szenvedő szerencsétlen már kizárólag villogó fények közt képes létezni? Vagy azért csinálja így, mert nem epilepsziás, de szeretne az epilepsziások közösségébe tartozni? Netán valami körmönfont kispolgári anarchista attitűddel állunk szemben? Idenézz, te hülye másik ember, aki szembejössz velem, én úgy betartom ám a szabályokat, hogy kifolyatom vele a szemed!

Ha én így bicikliztem volna a gyerekemmel, most félnék tőle.

Tegyük helyre a dolgokat! A karácsonyfa nem mozog. A karácsonyfa áll, s mi emberek gyűlünk köré, hogy a Megváltó, a Fény Földre érkezésének tudatosítására, a megváltás tényének és lehetőségének realizálására rituális cselekedetek segítségével kísérletet tegyünk. A karácsonyfa nem rohangászik kétszázzal az autópályán, hanem csöndes méltósággal várja a csengőszót, mikor a fölgyúló fények megtörik a sötétség hatalmát. A karácsonyi fény nem állandó és funkcionális, hanem egy intim szertartás része. Amikor egy szerencsétlen ember guruló karácsonyfának álcázza a kamionját, az épp olyan blaszfém, mint áldást mondani egy tankra. A gépjármű egy funkcionális tárgy. Amennyiben rituális tárgynak tekintjük, a középkori ereklyekultusz leggroteszkebb vonásait ismételjük, nyugodtan megvásárolhatjuk hát a római piactéren Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját vagy Szűz Mária tejének hetvenezerhatszáznyolcvanadik cseppjét is.

A fény pedig nem páncél és nem bunkósbot, amivé most a civilizáció akarja tenni. És itt szerencsére nem kell bonyolult ezoterizálásba fognunk, anyanyelvünk magától sommázza a kérdéskört, mikor hideg és meleg fényről beszél. Nyilván lehet szeretni a hideget is, és bármilyen más gyakorlati ponton is bele lehet kötni az ítéletbe, de nyugodtan engedjük meg leggyermekibb énünknek, hogy befejezze az anyanyelv által kezdett munkát: a meleg fény jó, a hideg fény rossz. A meleg fény angyali, a hideg fény ördögi. Aki vitatkozni akar, programozzon LED lámpákat neonfényben.

Bár az emberiség valóban ritkán volt képes valódi arany középutakon járni, azt azért a történelem nagy részében megengedte a teremtett világnak, hogy kompromisszumokra kényszerítse. S valahogy nehezen hiszem, hogy az elektromosság kora előtt bárkinek is volt kifogása az ellen, hogy esőben-szélviharban-hóförgetegben a tűzhely mellett kuckózzon. A létezés természetes formája az, hogy napfényben külső térben vagyunk, az éj sötét hidegében pedig meleg vackunkba húzódunk. November s december idején egyáltalán nem kéne a kinti sötétben rohangálnunk, ez csak ilyen átmeneti, fogyasztói otrombaság. Meleg vacokba kell olyankor húzódni, tűzhely mellé, gyertya mellé, olyan fény mellé, ami épp csak annyira világít, hogy örömmel néz bele az is, aki gyújtja.

Juhász Kristóf