Vajon hogyan lehet jól összefoglalni 1989 furcsa, ijesztő mégis felemelő őszét, amikor sorra buktak meg a szomszédos államok diktátorai, köztük a legfélelmetesebb, s egyben legnevetségesebb, a Kárpátok géniusza, a szocialista Románia „büszkesége”, Nicolae Ceauşescu? S nemcsak összefoglalni, hanem regényt írni róla? Király Farkasnak Sortűz című könyvében sikerült mindez, feltehetően azért, mert nem akart nagy szeletet. Nem akart nagyregényt írni, nem akarta tablószerűen bemutatni a társadalom minden szegmentjét azokban a vészterhes időkben, mikor az utcai harcokban legalább ezer ember halt meg, a sebesülteket és a szeku (a Securitatét, a román titkosszolgálatot emlegették így) által összeverteket, megkínzottakat pedig nem is lehetett összeszámlálni. Ő „csupán” a katonaság szemszögéből, belülről vázolja az eseményeket – de itt minden még élesebben rajzolódik ki, mint egy civil élet átlagos hétköznapjaiban.

Négy katona sorsát kísérhetjük végig a naplószerűen megírt regényben 1989. szeptember 29-től egészen újév napjáig. Már önmagában ez is remek ötlet, ám Király sokszor balladai módon elhallgatva fokozza a négy fiú – szerb, román, szász, magyar – katona életének feszültebb pillanatait. A belül tehát a Sortűzben a körök koncentrikus szűkítését jelenti, mert első körben a Romániában élők is másképpen élték meg az eseményeket, mint a magyarországiak, a második, a legmélyebb kör pedig a hadseregbe behívottaké.

A katonaság amúgy a szeptemberi, októberi napokban nem sokban különbözik a miénktől. A zuhanyból ugyanúgy hideg víz folyik, mosakodásra, illemhelyen tartózkodásra ugyanúgy kevés a megengedett idő, és a „szívatások” is hasonlók az itthonihoz. Az élelmezés viszont feltűnően rosszabb, és ott a kiképzés: gázálarcban futás, vagy átkelés az égő épületeken… Ám a szerző ilyenkor sem túloz, nem a szörnyűségeket akarja kiélezni, hanem a fiúkra koncentrál. A megoldásokra, amelyekhez hasonlókat egy nyugati hadseregben el sem tudnának képzelni. Hiszen ki gondolná azt, hogyha a gázálarc membránja mögé két gyufaszálat helyezünk, és közben kivesszük a gumihártyát is, akkor ugyanúgy tudunk odabent lélegezni, mintha nem viselnénk a maszkot? Ez futás közben rendkívül hasznos, egy a baj, hogy ezt a tisztek is tudják, s ebből újabb kellemetlenségek támadhatnak.

A seregben lassan telnek a napok, ám november végétől felgyorsulnak az események. Előbb még túlesnek az eskün, ahol a mikrofon a szocialista országok jó szokása szerint elromlik, az ezredes beszédének csak foszlányai hallatszanak, s a szürreális érzést csak fokozza a mögötte legelésző bamba paripa, mely a vigyázban állók közepette „zavartalanul hozzálátott a növényi díszlet felzabálásához.”

Novemberben, a kongresszus napjaiban a fiúk még hokiznak a folyosón császkáló patkányokkal, decemberben azonban kitör a temesvári felkelés, a tűzharcokba akarva-akaratlanul ők is belekeverednek. Kevés ennyire zűrös eseménysorozat van, mint Románia 1989 végi napjai. A hadsereg különböző egységei sokszor egymásra lőttek, néha a szekusokra, vagy a felkelőkre, és persze viszont. Hansi, a szász fiú például parancsot kap, hogy egy összetört kisbusz alól kiabáló segítségére induljon az éjszakai városban, pedig kegyetlenül lőnek mindenhonnan. Egy darabig egy árokban halad a segítségért kiabáló felé, ám vagy tíz méterre a kisbusztól hirtelen vége szakad az ároknak. Hansinak ki kell bújni, miközben vagy százötvenen hasalhatnak a környéken, ujjuk a csőre töltött fegyver ravaszán.

Általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy a kötet nagy erénye az események bemutatás mellett az a hihetetlen egyensúlytartás, melynek következtében egyszerre érzünk együtt a katonákkal, egyszerre fázunk, sírunk és nevetünk, s közben mégis valahogy kívülről látjuk az egészet (a belsőkhöz képest még egy kör!), és azt gondoljuk, hogy egye meg a fene az egész katonaságot, úgy ahogy van, békében, háborúban egyaránt. Nem véletlenül fejezi be könyvét a szerző a géppisztolygolyó kilövésének szenvtelen műszaki leírásával.

Közben persze a fehér ló is meghal, ellenpontozva a Ceauşescu házaspár halálát, és az egyik katona, a szerb Jován.

Könnyen olvasható nehéz könyv a Sortűz, még ha a humor is megcsillan benne. Hiszen anélkül nem lehetne kibírni. Hacsak nem a könyv elején mottóként olvasható ír áldásra gondolva: „A múltad legjobb napja legyen a jövőd legrosszabbikja.” Reméljük ezután mindig így lesz.

(Magyar Napló, 2018)