Szemelvények Varga Melinda verseskötetéből

 

Cicero átnéz az idők közti résen

François Bréda kettős könyvbemutatójára

„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül,

és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban,

hanem a láthatatlanban.”

 

Ha a lélek elveszíti szárnyait, földre zuhan,

minden, mi lent van, a léthez kötődik,

s mi fent, az a fénnyel köt szövetséget,

az égi a földinek tükörképe,

az istenek háborúinak

kicsinyített mása a földi harc,

a valóság akár a lét, teátrális.

Maszkjaink megvédenek,

a földi színjátékban kevésbé

leszünk sebezhetők,

de az elfedés láttatás is,

s a látókhoz az út belső poklon át vezet.

A Dante téri kocsma ma este a Music Pub

és az egykori Bulgakov füstös pincetere,

ahol a bretteri boncasztalon ifjú titánköltők várták,

pokol, purgatórium vagy menny lesz-e műveik sorsa.

Sokan vannak, de a világ többágú sípját

kevesen tudják megfújni,

az apollói út nem mindünknek

vezet a megismeréshez,

maradnak sebek hátán sebek,

okafogyott mindennapi léptek.

A lépték, mi térképet rajzol a földi létre

nem más, mint a lé,

s bár nyomokban őrzöd az ideákat,

ki Léthé folyójából ittál,

másképp uralod az emlékezést.

 

A mentális tárgyak múzeumában

egymástól látszólag eltérő tárgyak fémlemezei

fenséges szimfóniát hallatnak, de a hangok

csak beavatott füleknek muzikálisak.

Ciceró levelei átívelnek az időn,

előbb a jövőbe, majd a múltba visznek,

a jelenkori olvasó, pillanat pillérén átsuhanva,

egyszer csak 3500-ban találja magát.

 

A fémes űrt szeld át,

növeszd vissza szárnyaid,

légy sebesebb a fénynél,

az idő képlékeny anyag,

illúzió tán csak a földi lépték.

 

A Theatrum Epicum és a Theatrum Temporis

iker-időűrhajóin messzire juthatunk,

ez az időút a megismerés lehetősége.

Előbb csak mániákus bibliofilek vagyunk,

faljuk a könyveket, kutatjuk a titkot,

majd rádöbbenünk, az igazság,

mindvégig ott volt, csak szemellenző

takarta szemünket.

A levél-dialógus szöveg-szövete

a múltból a jelenen át a pergamenkarcsú jövőbe visz,

elméd, mint száraz szivacs felissza a tudás levét.

A létezés hiábavalóságán ne csüggedj,

minden hiátus láthatatlan.

A nyelvelő nyílvesszők lombkoronája,

szavak arany-erezete,

nyelvi alkímia mágikus üstje,

látszólag bonyolult,

valójában összefüggő szerkezet,

a részek baráti ölelkezése köti egymáshoz,

a megértés kulcsa a barátság,

mi felülkerekedik szerelmen,

önös érdeken és egón.

Ki átnéz az idők közti résen,

látja a rácsok mögötti világot.

Minden könyv labirintus,

minden labirintus könyv,

ha avatatlan kézbe kerül.

Csak ide-oda dobálja az ár az olvasót,

a tenger moraját hallja, de nem érti, hogy

a tenger is költészet, és a világ nagypoéma.

Mostani és eljövendő olvasó, hegyezd füled,

Brédán keresztül Ciceró üzen,

beinvitál az időűrhajóba,

ha helyet foglalsz,

érzed a szövegtest boldog barázdáit

tudatod alá férkőzni,

idd magadba, mit érzékelsz e szcénán,

s mi barlangok mélyén világít

már-már földöntúli fénnyel,

az elme és szív tánca,

ne félj tőle,

engedd magadhoz a ritmust.

A brechtiánusi Bab és babér

a próza földi sarából sarjadt,

a történet arca ezért látszólag mozdulatlan,

egyszerűbb mondatmóddal fedi fel,

ki halász, ki hal, ki vezér, ki követő.

A koldus, akit Viktornak hívnak, a Költő,

netán a Narrátor, avagy a barátok,

akik kísérik lélekben az utasokat

a szeles Kolozsvártól a szelíd Babadagig?

A világ egy dantei lángrózsa puha kenyérhéjban,

s a titkok sise* mi magunk vagyunk.

 

* Török eredetű szó, jelentése: szúrófegyver, kés.

 

 

A mindenség ingujjban

 

Böszörményi Zoltánnak

 

A félelem síkos felülete az ég,

sárgán oldódik benne a végtelen,

a mindenség ingujjban,

szinte meztelen,

idegen nyelven szól hozzád,

szavát nem érted,

földi szükségekre érzékeny csak a fül,

a léten túli téridőt nem fogja be,

csupán a részek működése érdekli,

a teljesség metafizikája nem izgatja.

Hírmagazint lapoz a várakozás,

sejtelmet, kétkedést talál benne,

szükség, kapzsiság, idegenség,

szertelenség bombariadójáról értesül,

félelem kering a vérben,

háborúznak az angyalok,

angyalszemükből bíbor bor folyik,

az égi bárban feltűnik Ady,

rulettasztal mellett ül,

két térdén egy-egy pőre nimfa,

a líra ópiumát isszák,

férfi-gőggel, felemelt fejjel

néz körbe Ady,

kineveti a verseit elemző filoszokat,

vitatkozik a sztoikusokkal,

csak Dantét ismeri el

nála hatalmasabb poétának.

Alkonyodik, az óceán lakozott tükrén

sorsok sötétkék ágya leng,

fohászkodik a remény,

tótágast áll a lábatlan idő,

üvegszemű közöny szippantja magába az éjt.

Madártávlatból a föld csatatérre hasonlít,

az ég a tengerek könnycsatornája,

elillan, akár a kámfor a földi félelmek illata.

 

 

Tavak partján

 

Vaszilij Bogdanovnak

 

Hallgatag porhó ül a márciusi tájon,

itt félévesek a telek,

nyarak szeméből kénes eső pereg.

Fenyvesek szikár susogása,

éhes farkasok orgonálása a völgyben,

a Ladoga-tó partjáig viszi a szél a hangot.

Körbesétálja a tavat,

és az örök nyárra gondol,

verőfényes tengerekre.

Ezen a tájon, ahol él,

dér ül a locsi-fecsi beszédre,

hallgatagok, cammogósak a nappalok,

fölösleges gondolatra áttetsző hálót fon

a csönd százlábú pókja.

A Tatjánák szemében ibolyakék derű,

katartikus és tömör képsoroktól

fénylik a székely nők tekintete,

olyan, akár a költészet,

megbájol, beléd öleli magát a kép,

és el nem ereszt.

A Dante téri kocsmák kinyitottak,

várják a költőt dús asztalokkal,

térjen be egy italra,

fűzze lanténekké e tájat,

állítsa szigorú betűrendbe

az Üvegvilág mélakóros verseit,

az ihlet csontujjai skarlát betűket

rajzolnak a levegőbe,

valahol a Ladoga-tó partja

és a Szent Anna-tó között

él egy poéta,

versén nem lesz úrrá az enyészet.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2020)