Ennél fellengzősebb már csak akkor lehetne írásom címe, ha még olyan szavak is szerepelnének benne, hogy éthosz, mítosz, netán katarzis. Ebből is látszik: mennyire tekintettel vagyok azon felebarátainkra, akik sajnálatos módon a mindenkori falunapoknak csak azzal az arculatával találkoztak idáig, amit az eldobható-világító műanyag frászkarika- és kertitörpe-árusok, ütemes lakossági zajzenével üzemelő, versenyautós-őzikés körhinták, valamint az egy szál szintetizátorukkal mulatós technót szolgáltató Bunyós Pityuk, Szintis Lacik és Populáris Kázmérok fémjeleznek. A fölsorolt jelenség(ek) tagadhatatlanul léteznek. S mivel nem jártam még kis hazánk összes falujának összes falunapján, létezésük mértékéről s mértéktelenségéről tényszerű adatokat nem közölhetek. Ami bizonyos: az a jó pár, amiken az utóbbi pár évben mesemondóként vagy csupán vendégként részt vettem a Dunántúl, illetve a Duna-Tisza-köze térségében, a fönti sztereotípiákhoz képest jóval gazdagabb összkulturális képet mutat.

De hogyan is került a téma az asztalra?

Mikor az országot járó mesemondóként-előadóművészként szervezőkkel beszélgetek a tervezett produkció mikéntjéről, gyakran tapasztalatok egyfajta óvó-féltő attitűdöt. Kedvesen gondoskodó s merőben ártatlan mondatok mögött titkolt félelmet fedezek föl: meg ne sértődjön már a művészúr nekünk, ha éppen valami nem úgy sül el, vagy nem elég szögletes a színpad, vagy mittudomén… S persze az örök kérdés: a korosztály… Ilyenkor szoktam elővenni a mindent vivő kártyámat: falunapi mesemondó vagyok, ami magyarul annyit tesz, mindenkihez szólok. S túl a lózungokon, miszerint a mese mindenkié, ennek a műfajnak tényleg létezik egy merőben praktikus univerzalitása, ami leginkább a falunapokon képes megnyilvánulni. Ott ugyanis komplett családok vannak jelen. Teszem azt: nagymamáék már reggel elfoglalták a legjobb székeket, apuék boldogan söröznek-boroznak az arra alkalmas sátor alatt, anyuék vígan pletykálnak a rét szélén, a gyerekek meg önfeledten rohangálva próbálják agyonütni egymást az eldobható-világító frászkarikákkal. S nekem ezekbe az erősen differenciált rétegekbe, állapotokba, attitűdökbe kell betolakodnom a produkciómmal. El kell vennem a figyelmüket. Ilyenkor a mesemondás ősi mesterségének űzőjeként szoktam föltenni a költői kérdést: volt-e ez a dolog valaha is másképpen? Mert képzeljünk csak el egy ókori vagy középkori piacteret! Jobbra lóvásár, balra kivégzés, emitt egy ereklyeárus, amott egy flagelláns: százszor ingergazdagabb közeg, mint egy mai vurstli a színes-hangos, egykaptafa körhintákkal (ahogy falun mondjuk: hányókákkal). Na itt mondjál mesét, jóember! És bizony a mindenkori mesemondó több ezer éve oldja meg ezt az élethelyzetet.

És ez a valóság! Nem az előadóművész két szép szeméért s vélt vagy valós hírnevéért elkülönített backstage meg perszonálisan fertőtlenített mikrofon.

A valóság az, amikor – teszem azt – a Ravazdi Nyitott Pincék Napján elmondom a magam kis meséjét, majd utána kérek két fröccsöt az első, találomra kiválasztott sátornál, és azt mondják, hogy a vendégeik vagyunk, mert tetszett nekik a mese. És alkalmasint a szíves kínáláson túl még azt is elmondják, hogy mi tetszett vagy nem tetszett nekik a mesében. És elkezdünk beszélgetni. Hát ez nekem a falunap.

Olyan is van persze, hogy a részeg bácsik (minden faluban s minden falunapon vannak részeg bácsik, olykor – mily borzalom – részeg nénik is!) egy kicsit ellopják a show-t, mert túllelkesedik magukat a színpad előtt, a gyerekközönség megijed tőlük, s aztán három poénnal tovább tart a műsort visszaterelni a rendes kerékvágásba. De csak három poénnal tart tovább.

Egyébként ismerek falut (tapintatból nem nevezem meg), aminek olyan ügyes polgármestere van, hogy minden falunapon a település közmegegyezésesen részeg bácsijára (vulgo, avagy középkoriasan: a falu bolondjára) szépen ráadja a polgárőr mellényt. Ettől a kiváló lélektani manővertől aztán a falu részegese mintegy varázsütésre felelősségteljes állampolgárként kezd viselkedni, szellemileg a többi részeg fölé emelkedik, és újonnan kapott státusának örömmel megfelelve óvja a közerkölcsöt attól a magatartástól, minek máskülönben a komor hétköznapokban maga is hódol.

Természetesen e gesztusokhoz az is elengedhetetlenül szükséges, hogy egy falunak csak egy (vagy legföljebb néhány) bolondja/részegese/alkoholistája/elesettje legyen. Sajnos vannak szomorú régiók, ahol gyakorlatilag az egész falu ilyen állapotban él – az viszont már nem kulturális, hanem közigazgatási, illetve rendészeti probléma, ám ezen szakágazatok módszertanára jelen sorok írója csekély rálátással bír.

Máskülönben meg ez is hasonlóképpen működhet, mint az élet minden területén az egyéniség, illetve a sokaság elve. Amikor a költő így szól: „A bábok közt elaludt egy hangya…”, akkor számára az az egyetlen hangya egy érzelmileg átélhető entitás. Ám ha a költő romantikus sétája során megpihenve egy hangyabolyba ül, s hangyák százai mardossák fenekét, akkor bizony nem fordul megértő perszonalizálással az ő apró hangyabarátja felé, hogy „te, Isten kicsiny teremtménye, jaj, de érdekes vagy”, hanem fogja a rovarirtót, és agyonspriccolja vele az alfelét bántalmazó bestiákat.

Érdekes módon a falunapok financiális és logisztikai (sőt: tartalmi és művészi!) vonatkozásaiban főszerepet játszó falusi, illetve kisvárosi polgármesterek esetében is így áll a dolog. Mert a politikus is éppen olyan, mint a rovar: ha egy méhraj támad rám, vagy egy fészeknyi darázzsal kell megküzdenem, az háborút jelent. Ám ha egy kicsiny méhecske pihen meg ablakpárkányomon, vagy egy eltévedt darázs kóvályog ablakom körül, azzal lehet beszélni. Hasonlóképpen: ha sok politikus összegyűl a maga territóriumában és együtt elkezdenek óbégatni, az emberhez méltatlan szörnyűség. Ám ha egy falunapon fölbukkan egy kedves kis település kedves polgármestere, aki munkaidejében és szabadidejében egyaránt számontartja szülőfaluja lakosainak minden gondját-baját, akkor azt a polgármestert igazából nem is politikusszámba, hanem emberszámba vesszük, elvégre egészen úgy viselkedik, mint egy ember. És sok esetben tényleg az.

S valójában a falusi polgármester az, aki ízlésénél, avagy kulturális beágyazottságánál fogva képes meghatározni egy falunap arculatát. Nehéz dolga van, folyamatos húzd meg-ereszd meg játékban próbál evickélni adott település plebejus és patrícius rétege között. Mert természetesen minden magyar faluban megvannak az egész világunkat jellemző társadalmi rétegződések. Hiába tűnt el – legmélyebb sajnálatunkra – a régi magyar paraszti társadalom, attól még a magyar falu nagyon is létezik!

S itt érünk el jelen tűnődésünk lényegéhez. Egy normális magyar falunapon ugyanis az adott közösség minden rétege képviseli magát. Ugyanazt a sört issza, bográcsgulyást eszi a vállalkozó, a melós, a tanító, a közmunkás, a gazdálkodó meg a jegyző. Ugyanazt a tüzet bámulja, ugyanazt a zenét hallgatja őslakos, betelepült (szép magyar szóval: gyüttment) és vendég. Ilyesmi a városban nem lehetséges, mert a városi embersokaság méreténél fogva nem képes egységbe forrni. A városban kulturális és szubkulturális rétegek alakulnak ki: a prolik prolikocsmába mennek, az értelmiségiek az értelmiségi kávézóba, az újgazdagok a kaszinóba, a rockerek rockkocsmába, a diszkósok diszkóba. Mindenki megy a maga kis klubjába, törzshelyére, akolmelegébe, ahol persze ugyanazt csinálja, mint az összes többi, csak másképpen. Faluhelyt ilyen nincs. Faluhelyt falunap van adott programmal, ott lehet lenni – vagy lehet tüntetőleg távol maradni – és punktum. Ha pedig nem tetszik a program, nem tetszik a zene, nem ízlik az étel, akkor ideális esetben meg lehet beszélni a polgármesterrel, hogy a következő falunapra csinálunk jobbat. Elvégre az ilyen rendezvények többnyire önszerveződők: központi direktíva nem bír rájuk befolyással, mert nem ér rá. Ettől az alulról szerveződő jellegtől pedig – ha szerencsénk van, és senki nem erőlködik, vagyis nem akar sokkal nagyobb kalapot hordani a fejénél – egy jól sikerült falunapnak van egyfajta tehetséggondozó jellege. Friss, organikus, igazi kulturális árucserék színhelye lehet ilyenkor a faluközpont, ahol ugyanúgy jelen van hagyományőrző néptánccsoport, íjkészítő, helyi dalkör, nyugdíjasklub, horgoló szakkör, horgászegyesület, vendégelőadó, és mind egy térben lélegzik be a bográcsgulyás illatát. És mindenki büszke lehet a maga teljesítményére, főleg az, aki a gulyást főzte. Figyeljük azzal a tiszteletteljes tekintettel e szabad tűznél szerveződött kis rendezvényeket, ami országunk, s végső soron civilizációnk legkisebb alapegységének kijár: mert minden emberi közösségszervezés a közös tűz mellett kezdődött. És amikor majd az emberiség nem is oly sokára őszintén bevallja magának a központosított, nagyvárosi embertenyésztés totális kudarcát, újra a sok kis tábortűz mellett fogunk újjászerveződni. Úgy is mint homo sapiens, meg úgy is mint Isten szabad gyermekei.