Régóta tervezem, hogy leírom gondolataimat a dohányzásról, de mindig tudtam, hogy utálni fognak ebben az antinikotinista korban érte, s most már biztos is vagyok ebben. Amiért mégis megteszem, az természetesen nem más, mint a lelkiismeret-furdalás. A múltkor rágyújtottam egy barátom társaságában, s erre azt mondta, hogy „Ő akkor elmegy.” Hosszú napom volt, és nem túl kedvesen megrántottam a vállam, majd azt mondtam: „Jó, menj.” Hiába kértem elnézést később, hiába volt kései óra, hiába ittunk már előtte, hiába minden, tényleg hibáztam. Udvariatlan voltam. Ez alól nem ment fel semmi, még az sem, ha netán, amit alig hiszek, barátom egyszer mégis elnéző lesz, és megbocsát nekem.

Hogy mi volt e mögött a rágyújtás mögött? Ó, egy egész élet.

Többször leszoktam már, s mindig újra és újra visszaszökött a dohány az életembe. Van, volt, hogy napokig, hetekig, hónapokig nem gyújtottam rá, aztán jót eszünk, jó bort vagy pálinkát iszunk, valami finom dohány mégis előkerül, s én úgy érzem, nagy hazugság lenne nem rágyújtani. Nagyon sokszor fogom vissza magam, s nem szólok, amikor valaki nevetséges badarságokat mond, vagy a szájából butaság és a tévedés bűzös füstje száll fel. Talán ezért is van, hogy mégis jó néha ebbe a bűzös rúdba kapaszkodni. Jó néha dohányozni, holott tudom, hogy ez is csak egy tévedés, nagy tévedés, szenvedély és bűn, és tudom, hogy nem kellene.

Most azonban senki se remélje, hogy érvelni fogok a dohányzás ellen vagy mellett, mert hiszen éppen ez a legnagyobb baj, hogy manapság mindenki elvárja mindenkitől, hogy valami mellett vagy ellen érveljen, s az ellenkező oldalt elküldje a csudába. Ha nem dohányos, akkor utálni kell a dohányosokat, ha pedig dohányos, akkor utálni kell a nem dohányosokat. Azt hiszem, néha ezért is dohányzok, máskor meg ezért nem. Mert nem akarok mindig és mindenben állást foglalni, végképp nincs kedvem bárkit is utálni a szenvedélye miatt. Nem bízok a folyamatos állásfoglalásokban, mert én sem tudom mindig mindenről, hogy ez vagy az hogyan van. Van véleményem dolgokról, de ezeken a véleményeken általában hosszasan gondolkozom, és velem előfordul, hogy valamit nem tudok vagy éppen tévedek. Ilyenkor újragondolom álláspontomat. Előfordul, hogy bizonytalan vagyok, és az is, hogy nincs kedvem sem pro, sem kontra dönteni egy-egy ügyben, mert nem érdekel.

Alighanem néhanapján még a Jóisten is megtömi a pipáját.

Valamiért ugyanis megteremtette a dohánylevelet is, s az indiánoknak adta, akik tisztán, a békesség jeleként szívták együtt. Ilyen békepipa nekem minden közös pipázás, amihez egy szép, hosszú szárú pipám van. Más kérdés, hogy szerintem az se mindegy, mit szív az ember és mennyit. A dobozos cigaretta a dohányzás profán és proletár módja, pláne, hogy mérgekkel kezelik, míg a divatos elektromos cigaretták a modern ember bűzös tévedése. Alig lehet olyan tiszta dohányt kapni, amihez nem adnak hozzá semmilyen adalékot, lett légyen szó szivarról, pipáról vagy sodort cigarettáról. A dohányosok között ugyanis három kaszt van: a dohányosok, a láncdohányosok és a zug- vagy alkalmi dohányosok. Egy dohányos bármikor abba tudja hagyni a dohányzást, és pontosan tudja, mikor, miből és mennyit szív. Ám ha valaki láncdohányos, az mindig pótlék, mindig valamit helyettesít a dohányzással. A láncdohányosnál is rosszabb a zug- vagy alkalmi dohányos, különösen, ha titkolja, úgyis mondhatnám, hogy még önmagának is elhazudja dohányos mivoltát. Hipokrita, aki önmagának is hazudik. Aki tényleg dohányos, az egyszerűen csak rágyújt, mert jól esik neki, és nagy ívben tesz minden másra. Ebben az egészség-fetisiszta és vélemény-náci korban a dohányosokat éppen ezért a luxus-nihilizmusért is megvetés kíséri.

„Általában ki lehet mondani, hogy az evés a testi aktus, a fundamentum; az ivás a lelki aktus; a dohányzás a szellemi aktus. Kezdeni mindig az evéssel kell, végezni mindig a füsttel.” – mondja Hamvas Béla A bor filozófiájában, aztán hozzáteszi: „Megjegyzem, hogy az antinikotinistát ateista szektariánusnak tartom.” Lehet, hogy ez a legnagyobb bajom manapság, amikor a dohányosok mindenhonnan száműzve lettek, hogy a legtöbben mégis láncdohányoznak és mégis zugdohányoznak. Ez az ateizmus és szektariánusság, különösen pedig az a hipokrita hozzáállás, hogy miközben engem megvetnek egy szál sodort cigarettáért vagy finoman megtömött pipáért a hosszú nap végén, ők álló nap füstölik hülyeségüket.

Talán ezért gyújtottam rá a minap, talán csak elvesztettem türelmemet a képmutatással és szektariánussággal szemben, talán csak egészen egyszerűen jólesett tekerni egy szál cigarettát, s ezzel nem a barátomat akartam megbántani.

Természetesen tévedtem.

És mielőtt még jönne sorra, hogy hány betegség okozója lehet a dohányzás, jelzem, hogy tudom. Ahogy azt is, hogy mi minden okozója, ha mindig és mindenhol bele akarunk szólni mások életébe, s nem hagyjuk békén a másikat. De ha az ember borozgat, könnyen eljut oda, hogy „mikor aztán a negyedik-ötödik pohárnál megnyugszom, következhet a szellem. Előveszem a dohányt, sodrok egyet és rágyújtok. Ne felejtsd el; Brahman legmagasabb alakja a táplálék.” – ahogy Hamvas Béla mondja.

Ám talán mégis inkább Márai Sándorra hallgatok, aki szerint: „a nikotin az újkori élet egyik legnagyobb ajándéka és legnagyobb csapása: az ördög találta fel, az unalom ellen, s az ember nem tehet semmit ellene, amíg unalom van a földön. Erős érméreg ez, s butít is. Valahányszor sokat cigarettáztam egy napon, hogy dolgozni tudjak, másnap félhülye vagyok és nem tudok dolgozni. Ezenfelül szorongásérzetet, izzadást, szívdobogást és más, életveszélyes bonyodalmakat is okozhat életünkben. Nem lehet semmit tenni ellene. A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés – ki olyan erős, hogy lemondjon róla, vagy egy pillanattal elébb mondjon le, mint feltétlenül szükséges? Mert egy nap szükséges… A szív, a látóidegek, a gyomor, a belek, minden fellázad ellene. Akkor elhajítjuk a keserű csutkát, rögtön meghízunk, egészségesek, kövérek és boldogtalanok leszünk. De addig! Mintha valamilyen gonosz s mégis boldogító ősanya keserű csecsét szopnánk naphosszat! S valami játék és méreg is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet.”

Mennyire igaza van Márainak.

Nincs mese, le kell szokni. Le kell szokni előbb a dohányzásról, aztán az egész életről előbb-utóbb mindegyikünknek, ha teljesen gyógyultak kívánunk lenni.