A derűről – Kerti levelek 45.

Ha választhatnék, hogy melyik a magyar nyelv legeslegszebb szava, akkor bizony igen nagy bajban lennék, mert számtalan szép szót számoltam össze már, de alighanem végül mégis a ‘derűt’ választanám.

Derű. Derű. Derű, te tisztaság, te fény, te melegség. Mindig akkor jöttél, amikor a legkevésbé vártalak. Ahogy a tavaszi nap fénye pirkadatkor rézsút besüt az ablakon. Ahogyan a hajnali sétánkon a virágzólilaakácok illata megcsapott, ahogy beledugtam a palánták földjébe az ujjam, hogy megnézzem kell-e locsolnom? Ahogy kutyám bundáját megsimogattam, ahogy egy régi emlék eszembe jutott kedves barátomról, akit nem láttam évek óta.

Derű, aranyszínű, akácillatú, rizlingízű. Amikor füstölőt gyújtok a reggeli meditáció előtt, amikor hanyatt fekszem a domboldalon a fűben, amikor szerelmem haját babrálom, miközben álmodik.

Derű. Derű. Derű, amikor csöndesen hallgatom testvérem gyermekeiről és terveiről mesélni. Amikor barátom beszámol munkájáról, s én mosolyogva figyelek. Amikor csak ülünk és figyelünk a lugasban üldögélve, arra, hogy az idő aranyhomokja átcsurog rajtunk.

Hányszor elárultam ezt, hányszor hagytam, hogy a munka, a pénz, a politika, a cselszövés és a barbárság elterelje a figyelmemet arról, ami igazán fontos. Mi az igazán fontos? Felfedezni magunknak és magunkban a derűt, és megtanulni megtartani minden időben.

A derű nem a naiv rötyögés, nem a reggeli rádióműsorok erőltetett kacarászása. A derű végképp nem mások kínjából táplálkozó fekete humor, mások nyomorán való élősködés, de még csak nem is Diogenész vigyorgó cinizmusa, hiszen még abban is túl sok a keserűség, a félelem, a magány. A derű nem boldogság. A derű nem a boldogtalanság hiánya. A derű nem az, amit egy értelmező szótárban találhatsz róla.

A derű a lélek állapota.

A derű a lélek mosolya. A derű rés a mulandóságon és ízelítő az örökkévalóságból. Derűsnek lenni annyi, mint beavatást kapni az üdvösségből, és derű a tücsökciripelés is.

Derű, derű, édesbús derű, mikor is találkoztam veled legelőször?

Eszembe jutott, és persze ez is, mint oly sok minden, egy olvasmányélményemhez köt. Sosem tudtam igazán eldönteni, hogy a világot vajon olvasással lehet-e jobban megismerni, vagy inkább utazással? Mindig párhuzamosan élt bennem a világutazó és a remete. Hol az egyiknek kedveztem, hol a másiknak, s amikor már éppen igazat akartam adni a bennem élő Marco Polónak, máris felbukkant a belső Ryokan, a szerzetes, s megint inkább felé húztam. Így aztán nem lettem se Marco Polo, sem Ryokan, s a világról egyszerre szereztem tudást utazóként és remeteként.

Sok-sok évvel ezelőtt a derű szóval az egyik legjobb barátom filológiai cikkében találkoztam. Persze addig is ismertem a derű szócskát, de soha előtte nem tűnődtem el olyan mélyen értelmén, mert a derűnek nem egyszerűen jelentése, hanem értelme van. Danyi Zoltán írt egyszer egy fordítói kalandjáról kis jegyzetet, amiben Hamvas Béla és J. C. Powys levelezését vizsgálva, egy különös szóra lett figyelmes két helyen is. A történet háttere, hogy a második világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti rövidke időkapuban Hamvas levelezést folytatott kortársával, az angol irodalom kiemelkedő figurájával. Úgy tűnt, hogy Hamvasnak esélye van egy angol nyelvű esszékötet megjelentetésére – ennek természetesen elmondhatatlan jelentősége lett volna, akárcsak a Karnevál megjelenésének közvetlenül megírása után, ám mindezek az ismert okok miatt elmaradtak. Hamvasra már korábban hatott Powys munkássága, például a „Száz könyv” ötletét egy az egyben tőle vette át. Nekem megvan Powys könyve is, és igen szórakoztató a hasonlóságokat és a különbségeket egymás mellé venni, hogy vajon mi lenne az a száz könyv, amit a két szerző „megmentene”. Powys másban is hatott Hamvasra, de e hatás kölcsönhatás volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint Powys levelei, amelyeket Danyi Zoltán talált meg, fordított le, adott ki, s elemzett sok-sok éve, amikor még foglalkozott Hamvassal, s nem kegyetlen-rózsás regényeket írt az örök, külső-belső háborúskodásról, mint manapság, melyeket inkább németül olvasnak, mint magyarul, sajnálatos módon. Powys írja, hogy:

„I love what you say of the word “Derii” and of that colour golden-green which is along with a particular shade of purple my very most favourite Colour!”

Magyarul: „Imádom, amit a ‘Derii’ szóról írsz, és azt a bizonyos aranyzöld színt, amely egy meghatározott árnyalatú lila mellett az én legkedvesebb színem!” – Danyi eleinte nem tudta megfejteni az ismeretlen szót, mígnem az egyik levél ajánlásában ezt olvasta:

„To / my only Eastern European / Friend / & / Kindred Spirit / Béla Hamvas / & / also to his Lady of “Derii” ! / or of / Golden-Green Light / From / John Cowper Powys / Corwen / North Wales / Jan. 1947.”

Vagyis: „Az én egyetlen Kelet-Európai Barátomnak & Rokon lelkű Társamnak Hamvas Bélának & valamint az ő “Derii” hölgyének vagy az Aranyzöld Fénynek.

John Cowper Powystól. Corwen, Észak-Wales. 1947. január.

Ehhez teszi hozzá Danyi a megfejtést:

„Még egyszer elolvasom a dedikációt – és csodák csodájára mit veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki is törjön belőlem a szűnni nem akaró, hangos hahotázás)? Nagy-nagy örömömre azt veszem észre, hogy a két i betű valójában alul össze van ám kötve, s így nem is két i, hanem egyetlen ü betű az bizony; a levelek angol kiadója minden bizonnyal tévedésből szedte őket ii-nek… Vagyis ez a valóban fontos, tényleg nélkülözhetetlen, létfontosságú szó magyar nyelven van ám, és nem más ez, mint a mi jó öreg DERŰ szavunk. (El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem…)”

Hát még én, amikor ezt olvastam, ki tudja hány esztendeje már. A derűnek azonban igen nagy jelentősége van Hamvas életművében, például A magyar Hüperiónban ezt írja:

„Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű teljes álarctalanság. Az egyedüli állapot, ami nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben.”

Hamvas Karneváljának tétje éppen az összes maszk lefejtése, s a derű a maszktalan állapot, az őszinte jelenlét. A Jázmin és olaj esszében írja, hogy:

„A mítosztalan valóság magatartása a derű. A derű a meg nem zavarható tiszta üresség.”

A derű elvesztésével azonosítja a zavarodottságot:

„Amikor a derűt elvesztem, meg kell zavarodnom. Ez az, amit az Upanishadok abhimana-nak hív. Az őrületszerű megzavarodás. Böhme turba-nak mondja. A zavaros homály. Megtört létünk imaginációja.”

– és ugyanitt figyelmeztet, hogy:

„Csak azt vihetem át, ami tiszta. Amit, ha megkopogtatok, cseng. Ami üres és így meg nem zavarható. A derű. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan. […] Ezt az új nagy mértéket megkísérlem önmagamra alkalmazni. Az élet arra való, hogy az ember belőle valami nagyot csináljon. Egyébként nincs értelme. A derű a kedély dolga és nem az ösztöné.”

Vagyis a derű itt kap filozófiai mélységet, lesz a tökéletes létállapot, a teljes maszktalanság, a mérték. Derűsnek lenni annyi, mint a mulandóságban állni és mégis jelen lenni az örökben. Derűsnek lenni annyi, mint végesként a végtelenben is élni. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy a derű a legszebb, legfontosabb, leginkább gyakorlandó szavunk.

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó cikkek:

Danyi Zoltán: Egy fordító kalandjai.

Danyi Zoltán: Derű, boldogság. Konyhaszekrény