Diósi Mária írása Gódza Csilla A megnyugvás felé című kötetéről

Gódza Csilla A megnyugvás felé című posztumusz kötete egy párbeszéd a hiány és a létezés határán. Olyan kötet, amelyben minden sor a kimondhatatlan peremén egyensúlyoz, s miközben egyre közelebb visz a „megnyugváshoz”, valójában az elengedés megtanulásáról szól. Nemcsak az egyén fájdalmáról, hanem a kollektív tapasztalatról is, amelyet a veszteség, a vágy és a belső béke keresése közösen hagy ránk.
A 2025-ben, az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent verseskötet olyan hangot szólaltat meg, amely már korábban is ott volt a kortárs magyar líra csendes árnyékzónáiban: a töredékesség, a visszafogottság és a finom érzelmi intenzitás hangját. Versei nem kiáltanak; inkább mintha halk rezgésükben élnék meg a jelenlétet. A szövegek gyakran állnak meg egy pillanatban – lámpafényben, egy üres utcában, egy ismeretlen test árnyékában –, és abból az állóképből építenek fel egy egész metafizikai tájat. Ez azonban nem romantikus menedék, hanem az önismeret, a gyász, a lelassulás terepe. A megnyugvás Gódzánál nem lezárás, hanem folyamat.
A versekben az emberi tapasztalat apró darabokra törik, majd újraépül: az idő nem lineáris, inkább szaggatott, ismétlődő, mint egy zihálás. Egyik pillanatban még konkrét képekhez kötődik („csillagszőnyeg esthajnalát nem nézhetjük / párhuzamban ússzuk az űrt”), másikban már feloldódik minden név és forma. Képei áttetszők, inkább lassan hatnak: az olvasóban szétoldódva, mint a só a vízben.
E költészet központi ereje éppen ez a törékenység. A nyelv nála nem ural, hanem enged: helyet ad a csendnek. A versek ritmusa inkább lélegzetvétel, mint szerkezet; a sorvégekben szinte mindig marad egy kis elvarratlan szál, amely tovább rezeg az olvasóban. Ez az elvarratlanság azonban nem esetlegesség, hanem tudatos poétikai választás. A befejezetlenség maga a létállapot: a megnyugvás felé való haladás az, ami a létezés formájává válik.
A kötet három ciklusba rendeződik, melyek tematikailag egymásba olvadnak: az első a test és az érzékelés törékenységét vizsgálja, a második a kapcsolatok és az emlékezés dimenzióját, a harmadik pedig a belső megbékélés felé tartó csendet. Az első rész még hangos: töredezett, olykor lázadó sorok váltják egymást, a másodikban már érezhető a visszavonulás, az elengedés, míg a záró ciklusban az önmagával szembenéző én szinte teljesen áttetszővé válik.
A test mint tapasztalat – a seb, az érintés – visszatérő motívum, de nem pusztán fizikai hordozó, hanem a lélek kiterjesztése. „Felépítelek magamban, / kék cinegéket röptetek udvarodra.” – írja, s ebben a képben benne van minden, ami e kötetet jellemzi: a belső és külső világ közti határ elmosódása, a fájdalom és szépség szétválaszthatatlansága.
Időről időre megjelenik a fény motívuma is – hol halványan, hol égetően. Nem megváltás, inkább emlékeztető: a múlandóságban is ott a ragyogás pillanata. A fény és a sötét játéka nem dekoráció, hanem etikai dimenzió: Gódza költészetében a világosság nem tagadja a sötétet, hanem együtt él vele. A megnyugvás ezért nem a fájdalom hiánya, hanem annak elfogadása.
Gódza Csilla lírája ezzel az egyetlen kötettel is egyértelmű helyet foglal el a kortárs magyar irodalom térképén. Olyan költői hang, amely nem az újdonság erejével, hanem az őszinteség mélységével hat. A megnyugvás felé nem csupán könyv, hanem tanúságtétel: arról, hogy a szó még mindig képes a csenddel párbeszédet folytatni, és hogy van olyan költészet, amely a kimondhatatlant nem elrejti, hanem megmutatja – ahogy a fény is csak akkor látszik, ha sötét van körülötte.
Ez a kötet – rövidsége ellenére – lezárhatatlan. Minden újraolvasás új tónust hoz elő: egyszer fájdalmas, máskor megnyugtató, néha egyszerűen csak szép. Olyan, mint egy leheletnyi bizalom, amelyet nem lehet elmondani hangosan, de amit az ember magában visz tovább.

(Orpheusz Kiadó, 2025)