Kuo Sze írja A tájkép tökéletessége című könyvében: „A por és a zaj világának fékje és láncai: ettől mindig iszonyodik az ember természete. De hegyi párák és ködök, vagy halhatatlan bölcsek: erre szüntelenül vágyik az ember természete, hiszen ilyet látnia csak ritkán adatik meg.”

Kuo Sze, mint ahogy az őt megelőző és az utána következő korok filozófusai, nem az emberről „általában” írt, hanem bizonyos emberekről írt bizonyos embereknek. Igazán nagy félreértés lenne azt gondolni, hogy mindaz, amit az elmúlt évezredekben a hozzá hasonlók papírra (vagy papirusztekercsre, állatbőrre) vetettek, azaz a halhatatlanságba vetett mélységes hittel megfogalmaztak, mindenkinek szól. A filozófia, a költészet sosem tartott igényt a demokráciára. Sosem gondolkodott az úgynevezett népben, abban az értelemben legalábbis biztosan nem, amit ma népnek neveznek. Kuo Sze idejében (nagyjából ezer évvel ezelőtt) is bizonyosan akadtak olyanok, akik számára „a por és a zaj világában” élni egyáltalán nem okozott nehézséget, sőt, még jól is érezték magukat benne. Ám az a por és az a zaj, amitől a régi mester olyannyira iszonyodott, belőlünk már semmiféle iszonyt nem lenne képes kiváltani, mert valószínűleg észre sem vennénk.

A fenti mondatot persze nem érdemes ilyen keretek között értelmezni. Nem arról van szó, hogy az ezer évvel ezelőtti por és zaj milyen kimondhatatlanul eltörpül a mai por és zaj mellett. Inkább az a félelmetes, hogy ha megfordítjuk a mondatot, ha tehát a porról és a zajról mondjuk azt, hogy ezek azok, amelyekre szüntelenül vágyik az ember természete, sokkal közelebb járunk az igazsághoz. A por és a zaj természetesen nem pusztán porként és zajként értelmezendő. A por olyan por, amiről Buddha beszél abban az értelemben, hogy az emberek szemét por fedi, és emiatt nem képesek tisztán látni önmagukat és a világban elfoglalt helyüket. A zaj pedig furcsa mód épp a gondolatok és az érzések elvben „néma” zaja, amely a leginkább képes elnyomni azt a csendet, ami a tisztánlátás megközelítéséhez szükséges.

A múlt század első felében írta le valaki, hogy a csend körei évente milyen mértékben húzódnak össze a világban. Matematikai megközelítéssel dolgozott ez a valaki, pontosan ki is számította, hogy évente hány kilométerrel szűkülnek ezek a körök. A számok nincsenek előttem, de úgy emlékszem, évi kétszázvalahány kilométert emlegetett. Azt nem tudom, milyen módszerekkel lehet ilyesmit kiszámítani, de nem is lényeges. A tendencia az, amire a szerző fel kívánta hívni a figyelmet. Arra, hogy a csend körei milyen rohamos gyorsasággal tűnnek el körülöttünk, belőlünk. Az elfoglalt helyet pedig a Kuo Sze által is említett por és zaj táguló körei veszik át. Az a por és zaj, amitől iszonyodnia kéne az emberi természetnek. Nincs messze az idő, amikor a világból véglegesen eltűnnek a csend körei, a kontempláció és az elmélyültség helyszínei pedig lakóparkokká, rallypályákká változnak. És szemmel láthatóan nincs törvény, nincs olyan akarat, amely meg akarná állítani, vagy legalábbis fékezni szeretné ezt a folyamatot. Ami látszik, az inkább az ellenkezője. Mintha az úgynevezett törvény valamilyen módon, a sötétből, áttételesen, inkább a por és a zaj „úttörői” előtt egyengetné az utat. Mintha az lenne a már nem is olyan burkolt cél, hogy tényleg tűnjön el minden, ami útjában áll ennek az önelégült és félelmetesen magabiztos légiónak.

A Börzsöny ösvényeit járva egyre gyakrabban látni fiatal, tizenéves suhancokat, amint két- és négykerekű járgányaikon idegtépő berregéssel száguldoznak keresztül-kasul az erdőn. Az ilyen gépek egyáltalán nem olcsók. Kevéssé valószínű, hogy ezek a fiúk a húsvéti locsolópénzükből vennék gépeiket. A kedves szülők azok, akik ilyen módon szeretnének örömet szerezni imádott gyermekeiknek. Hadd legyen levegőn a fiú, ne mindig a Play Stationt nyúzza a fotelben, elvégre apádnak is volt ilyen korában egy viharvert Simsonja, amivel olyan jókat lehetett farolgatni a természetvédelmi területen.

Aki látott már egy ilyen csapatot feltűnni, mondjuk éjszaka, egy kulcsosház melletti réten, az tudja, mit jelent ez a szó: démon. Hangjukat már messziről hallani, aztán megjelennek a halogén reflektorok fénycsóvái a fák között. A baglyok, a vaddisznók, az őzek páni félelemben menekülnek előlük.

A rét úgy fekszik alattuk megtiporva, megrontva, ziláltan, mint azok a fiatal lányok, akiket egy egész zászlóalj orosz katona erőszakolt meg nem is oly rég, ezeken a tájakon. A levetett bukósisakok alól előbukkanó fejek is kísértetiesen emlékeztetnek azokra a fotókról ismert, rémisztő vonásokra. Ugyanazt látjuk. A zaj és a por kavargását az arcok helyén.

Győrffy Ákos