Trapp Dominika alkotótevékenységét kezdetben a vizionárius festészet jellemezte. 2011-től induló művész-kurátori praxisa festészete mellett segítette gondolatait további területeken is kibontakoztatni, majd elvezette a kollaboratív formában való alkotásig. Újabban az elmélyült kutatás és az intuitív festészet ötvözése jellemzi praxisát, képeiben a tájról és az emberi testről alkotott víziókat ábrázol. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Jellemezhető a festészet a műveidben egy gondolatmenet, egy kutatás összefoglalásaként?

Trapp Dominika: Ezt lenne a logikus feltételezni, de nem így van. Nálam a festés soha nem illusztrál, hanem a rajta keresztül született felismeréseket hasznosítom a kutatás további fázisaiban. Kihívás volt a festészeti praxisomat úgy ötvözni a kutatással, hogy segítsék, és ne kioltsák egymást. Az intuitív festői praxisnak sajátossága, hogy olyan tartalmakat hoz a felszínre, amelyekre egyébként ésszel nem tudnék rájönni. Ennek megőrzéséhez csak a legkevesebb megkötést szabad alkalmazni. Summázatnak inkább az írást tartom, vagy egy installáció létrejöttét, ahogy A Kétely felfüggesztése c. kiállításon. Az a nagyléptékű installáció számos elemből áll össze, amelyeket egy sajátos dramaturgia szerint rendezek el a térben, írásos kommentárokkal és hangokkal kiegészítve.

SRZs: Hogyan tudsz egy alapvetően szabad és intuitív folyamatba beilleszteni egy intézményi együttműködést?

TD: Intézményi szempontból a művész friss, sokszor radikális szemlélete a meghatározó. Számomra művészként pedig az, hogy megtaláljam magam a felkérésekben, mert ezek egyben önismereti tétekkel bíró intellektuális kihívások is. Illetve, hogy jó műalkotások jöjjenek létre: autonóm, önmagában is megálló munka, ami az adott múzeumi kontextusban is jelentőségteljes. A Néprajzi Múzeummal közös munkában eleinte a tájinterpretációk érdekeltek: hogyan jelenik meg a táj a gyűjteményben, a terepnaplókban, a kutatók rajzaiban, valamint a kutatók fejében élő narratíváknak a viszonya a helyi lakosok tájinterpretációihoz. A folyamat egyik fázisában végül abbahagytam az olvasást, és leültem festeni. Kétféle mozgás megnyilvánulását szerettem volna tetten érni: egyfelől a táj felé irányuló és abban megtestesülő képzeletét, valamint a táj felől érkező erők, a táj ágenciájának megnyilatkozásait. Az akkor készült festményekből lett a Menekül a víz c. sorozat. A festés során egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy antropomorfizálom a tájat, olyasmit olvasok rá, ami nem belőle jön. Az emberről szeretnék megtudni és elmondani valamit, amihez a tájinterpretáció csak eszköz. Ez a felismerés áthangolta a figyelmem. Így akadt meg a szemem a körülbelül kétszázötvenezres gyűjteményi adatbázist böngészve a csapdagyűjtemény darabjain. Felismertem bennük eredeti érdeklődésem tárgyát, valamint a táj felől érkező erők, a táj ágenciájának megnyilatkozásait – az utóbbit az ember által drámai módon eltérített formában. A kurátori koncepciónak nagyon fontos eleme a perspektívaváltás, ami az esetemben a préda helyzetébe való beleérzés. Ahhoz vagyunk hozzászokva a múzeumban, hogy a tárgyak egy mindent látó tekintet pozíciójából vannak körülírva. A csapdák körül látható asszociatív elemzéseim ezért egy elképzelt „belülről”, a préda szemszöge felől próbálnak tudósítani. 

SRZs: Izgalmas gondolat a szövegeidben az a bizonyos eerie.

TD: A kísérő szövegekben Marc Fischer eerie koncepciója nem néprajzi és nem is csapda fókuszú elmélet, inkább a jelenlét vagy a távollét hiányának észlelésével hozható összefüggésbe. Mindenképpen valamilyen hátborzongató jelenségre utal, tele ismeretlen faktorral. Kézenfekvő lenne egy erdő mélyén megbúvó csapdát is ide sorolni, de valami csak addig eerie, amíg talányok övezik. A ránk kalibrált csapdák – pszichológiai csapdáktól az infrastruktúrákig – számunkra is átélhetően eerie-k. Az átélt affektus hídként is értelmezhető ember és állat között, mert bár kognitív képességeink különböznek, a fenyegetettségre adott zsigeri reakcióink eredői közös evolúciós ösztönök. Az „eerie” koncepcióján való gondolkodás tehát egy a belehelyezkedésre tett kísérleteim közül – kompasszió akár –, amely fajokon átívelő módon alkalmazható az életünket meghatározó dinamikák feltárására. Egy emberi szituációt jelenít meg a kiállításon egy egércsapda és az általa ihlettet építészeti terv, amit Tánczos Anna építész készített a kérésemre. A tervrajzokat elláttam fiktív megrendelői jegyzetekkel, amelyekből egy családi dráma bontakozik ki. Ez rámutat, hogy egy látszólag nagyon idilli, társadalmi és politikai ideálkép miként válhat potenciálisan csapdává. A csapda-asszociációk megjelentek más munkáimban is (Az erőszakról című kiállítás a Budapest Galériában). Az ott szereplő művekben, az élethelyzetek dinamikái leírhatók a csapdává változó ismerős táj modelljének alkalmazásával. Elsősorban az otthon falain belül lezajló, intim közelségben megfoganó és elhúzódó elnyomás különféle formáit értem ide. A családon belüli erőszak abszolút a becsapdázottság állapota, ugyanis a számunkra ismerős és biztonságosnak tűnő környezet az, ami ellenünk fordul. Ezért olyan nehéz belőle kitörni, mert azzal együtt gondoljuk otthonosnak, hogy közben az életünkre tör.

SRZs: Milyen irodalmi művek inspirálnak a munkád során? 

TD: Újabban, az intuitív alkotáshoz kapcsolódóan az olyan korai olvasmányélményeimhez fordultam ismét, mint Tandori Dezső, Simone Weil. Tőlük alapvető viszonyulási módokat tanultam a világhoz, de jelenleg elsősorban a figyelemmel összefüggésben váltak aktuálissá. Weilnél eleve a megfeszített koncentráció vezetett el az első misztikus megtapasztalásához. Késői írásaiban aztán olyan szomatikus praxisokról értekezik, amelyek képessé tehetnek arra, hogy elmélyült odafigyeléssel meghalljuk a testi intelligenciánk mondandóját, akár erkölcsi dilemmák kapcsán is; de ugyanolyan kulcsfontosságú nála a mások felé irányuló, odaadó, „valódi” figyelem, amit a legnagyobb adományként jellemez. Ezek az ő szemében megszentelt folyamatok. Tandorinak, a „Felügyelőnek”, az élőkre és élettelenekre (elsősorban számára jelentőségteljes, megszemélyesített tárgyakra) kiterjedő gondoskodó figyelme egy sajátosan rendszerképző, alkotó figyelem is. Az intuitív festészet ihletett figyelmet igényel, nemcsak a tevékenység során, hanem a hétköznapokban is, hogy képes legyek felismerni a velem azonos és számomra jelentéssel bíró mintákat, amelyek dimenziókapukként funkcionálhatnak a későbbi munka során. Az ihletett figyelem övezte, sajátságos logika mentén rendeződő mintázatokhoz való hűség talán nemcsak az autentikus alkotás, de az önazonosan élt élet záloga is lehet. Ehhez, illetve a csapda témaköréhez is kapcsolódik az egyik legfrissebb olvasmányélményem, Sheila Heti Motherhood c. könyve, amely egy harmincas évei közepén járó nő éveken át húzódó, gyerekvállalással kapcsolatos dilemmázásának dokumentuma. Őrlődésének tétje a társadalmi elvárások, a családi minták, a biológiai valóság és az alkotói elhivatottság erőinek közepette önazonos döntést hozni az anyasággal kapcsolatban.

A képeket Trapp Dominika következő alkotásaiból válogattuk: Gyűrűként zárul valami elevenre; Menekül a víz; Entangled, engaged, ensnared; A kétely felfüggesztése; Like a ring, sliding shut on some quick thing. A fotókat a művész bocsátotta a rendelkezésünkre.

Somogyi-Rohonczy Zsófia