Szemelvények Konczek József novelláskötetéből

A réti jóság

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én látom, ha megjelenik valakinek a szemében a jóság.

Ott szokott megjelenni.

Igyekszem is, hogy legyen. Mert jó nézni.

Deám azt nem lehet csak úgy, olcsón.

Mondhatsz például olyasmit, eleve tudod, tetszeni fog.

És akkor van a jóság. Könnyű ezt elérni, ha olyant mondasz, amit már más is, mert ebben ráismernek, és jó. Szóval a jó, az valami ismert, ismerős lenne? Vannak ilyen mondók, azt meghallgatjuk, és ott lesz a szemünkben az unalmas jóság.

Mert nem tudta előcsalogatni a játékkal. Az kell hogy legyen, az a kis izgalom, várakozás…

Most aztán türelmesnek jó lenni. Mint amikor nagy lapuleveleket hajtasz szét a réten, az erdő alatt, és ott vannak az ibolyák. Ott kéklenek. Jó ám a kék. Az ég is, mit mondjak.

És van ott sok pipacs is, meg futórózsa. Az is. És az a fehér tölcsérvirágocska. Az fölkúszik a vadcsalánra, és onnan fentről nézeget a kis tányérkájával. Deám nem szabad hozzáérni, mert lehet, hogy megijed. És akkor nem lesz a jóság.

A pipacsok meg olyan könnyedén dobják le a szirmukat, hát!

Dehát ők a pipacsok.

Ezért mondom, a réten óvatosan kell járni, mert a két nyárfa közt kihúzott zsinórra teregeti az a lány a ruhákat.

A szégyenlősök

Ez meg akkoriban volt, amikor a szépeknek szégyellniök kellett magukat.

Nem hoztak erről rendeletet, á, dehogy. Csupán valahogyan, valamiképpen, valamiféleképpen ez úgy lett, hogy szégyellniük kellett magukat.

Hát, mit tehettek a szegény szépek, hát, hát szégyenlették, hogy ők szépek.

Az nem jött szokásba, hogy ne öltözhettek volna szépen, hogy nem viselhettek volna szép frizurát, vagy nem beszélhettek volna, ugye, kecsesen, finoman egymás közt, meg bárkivel, aki szóba állt velük. De, de…

Mivel látták, hogy ők szépek, hát maguktól is rájöttek. Rájöttek erre.

Igaz, volt egy-két olyan is köztük, aki megmondta a többi szintén szépnek, hogy ő bizony szép, meg ti is. Kellene csinálni egy nagy felvonulást, és nyíltan hirdetni. De azok a többiek csak elmosolyogták rajta magukat, hogy ejnye-ejnye, te, nem kell azt, nincsen arra szükség. Hisz mi tudjuk, meg mások is, meg mindenki tudja, hát mit kell ezt még külön hangsúlyozni is? Ugyan minek? Akkor már nem szégyellhetnénk magunkat ilyen békésen, csendesen, egymásra titokban nézegetve, hiszen amúgy már messziről felismerjük mi egymást. Hát jó, maradt minden a régiben.

A szépek szépek voltak, átlépték az utcán a nejlonzacskót, meg mást, ami nem volt szép. Ez főleg a szép bokájú szép nőknek mutatott igazán szépen. A fiúk közt is voltak szépek, ezek lehajoltak a nejlonzacskókhoz, és kis rajzszögekkel feltűzték a falakba, hogy „te szemét!”

(Napkút Kiadó, 2019)