Az ember a barátait megválogathatja, de a család adott. Beleszületünk. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ez van. Mindig – már egészen kicsi gyerekként is – nagyon különösnek tartottam, hogy a legtöbb mese úgy ér véget: „boldogan életek, míg meg nem haltak”. Éppen azt nem mondták el, hogyan éltek boldogan, és hogyan haltak meg? Az ars vivendiről és az ars moriendiről nem szólnak a beavató mesék. Persze sokan úgy magyarázzák, hogy addig, amíg eljut a szegénylegény, a legkisebb királyfi a mese végéig, mikor legyőzi a sárkányt, megszerzi a királylányt és a fele királyságot és így tovább, mi megtanuljuk mindezt… de ezt már ötévesként sem igazán hittem el.

Az élet művészete és a halál művészete rejtve marad, s csak azt tanuljuk meg, hogy le kell győzni az ellenséget, jobb esetben megértjük, hogy ez leginkább a mi saját rosszabbik énünk, s meg kell szereznünk a fele királyságot és a királylány kezét. De hogy aztán mi a csudát kezdjünk egy ekkora ingatlannal és birtokkal, pláne a sárkánynál százszorosan bonyolultabb és veszélyesebb teremtménnyel, arról mindössze annyit tudunk meg, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Hogyan éljünk boldogan?

Hogyan haljunk majd meg?

Erről semmit sem tanítanak sem a mesék, sem az iskolák.

Ott a kastély, ott a fele királyság, ott a szegénylegényből lett királyfi és a királylány, és kész. Néha azt gondolom, azért van annyi válás, csonka család, elkótyavetyélt királyság, mert a mesék így értek véget. Nem árulták el a nagy titkot, hogy amikor ott vagyunk a nagy kalandok után, amikor kiálltuk a próbákat, elvégeztük az iskolákat, megteremtettük az otthonunk, megtaláltuk életünk párját, megalapítottuk saját családunkat – hogyan tovább? S ez a „hogyan tovább” szorosan összefügg azzal, miként volt korábban. Vajon milyen volt a szegénylegény vagy a legkisebb királyfi kapcsolata a saját családjával, a saját szüleivel? Esetleg verte az apja? Vajon ő is verni fogja-e a saját fiát? Vagy éppen ellenkezőleg, s ő jobb apa akar lenni majd, mint amilyen az övé volt? Erre több példát is ismerek, s arra is, hogy ebben a nagy akarásban végül másképp lesz rossz vagy jó. Ahogy azt sem tudjuk, milyen volt a királylány viszonya a szüleihez? Szerette őket? Milyen lesz egy olyan kapcsolatban, amikor nemcsak uralkodni, hanem szolgálni is kell? Szeretni fogja-e azt a királyfit, aki – mivel csak a fele királyságot szerezte meg – fele akkora vagyonnal indul, mint amiben ő szocializálódott királyi apukája mellett?

Aztán ennek a szegénylegénynek vagy legkisebb királyfinak és a királylánynak gyermekei lesznek, s ezek a testvérek vajon jó testvérei lesznek-e egymásnak? Ki tanítja meg, hogy milyen legyen egy jó testvér? Mert ugye más bátynak lenni, s más öcsnek, más nővérnek és húgnak, más legidősebbnek és legkisebbnek, s igen-igen más középsőnek lenni. Neked elárulhatom, hogy én egyszerre vagyok legkisebb és legidősebb testvér is, apámnak hetedik és legkisebb gyermeke, s anyámnak a három közül az első. Így aztán valamiért azt gondolom, hogy középső testvérnek, a mérleg nyelvének, az egyensúlynak a legnehezebb lenni, talán mert az nem vagyok. Azt is látom, hogy ezek a királyfiak és királylányok nagyon gyakran továbbviszik azokat a terheket, traumákat, tévedéseket, amiket az öreg királyok és királynék hordoztak. Bizony, az embernek magának kell kitalálni, hogyan is van az a „boldogan éltek”, mert ha nem vigyáz, előbb-utóbb oda minden, vagy a sárkány falja fel őt is, családját is, vagy jön valami sehonnai szegénylegény, aztán viszi a fele királyságot és lányt is, és megint csak kezdődik a „boldogan éltek, míg…” Ez megy itt már ezer és ezer éve, az emberiség egyik generációja rakja a következőre tragédiáit, kudarcait, tévedéseit és téveszméit, s alig-alig van néhány bátor szegénylegény és leány, aki megálljt parancsol ennek a nagy egymásra pakolásnak, s azt mondja, állj: nézzük már meg, mit jelent boldogan élni, míg meg nem halunk.

Azt hiszem, részben ezért éppen a családunkkal a legnehezebb, még akkor is, ha viszonylag jó a kapcsolatunk néhányukkal. Igazából szerencsés az, aki az évek során valóban megszereti szüleit, testvéreit, rokonait, bármilyenek is legyenek, s nem csupán elviseli őket. Mert a legtöbben csak nagy nehezen viselik el közvetlen hozzátartozóikat, részben joggal, részben azért, mert – talán a genetikai közelség miatt, talán mert együtt szocializálódtunk, talán mert „egy vérből valók vagyunk” – családtagjaink leginkább saját magunkra emlékeztetnek, különösen azok, akik látszólag a legkevésbé hasonlítanak ránk, s a legnehezebben viseljük el őket. Ilyenkor joggal felmerül a gyanú, hogy miért is ment világgá az a legkisebb királyfi, s mitől is kellett valójában megszabadulnia annak a királylánynak?

De ne firtassuk a múltat, sokkal hasznosabb arra figyelni, hogy mi az, ami mindebből megtanulható? Mit tanulhatunk a családunktól? Meg kell tanulnunk őket szeretni olyannak amilyenek, akár jók, akár rosszak. Ez nem jelenti azt, hogy vakon el kell fogadunk mindent, hogy el kell felejtenünk tévedéseiket, bántásaikat, bűneiket, de azt igen, hogy meg kell tanulnunk megbocsájtani nekik. Még egyszer leírom, hogy ne felejtsd el, meg kell tanulnunk szeretnünk a családunkat, mert nekik mi vagyunk a családjuk, s a nagy „egymásra pakolás” csak akkor ér véget, ha valaki megunja, megérti, abbahagyja, és már nem pakolja tovább feleségére, gyerekeire, testvéreire azt, amit nagyszülei, szülei, rokonai egymásra pakoltak.

Nem azt mondom, hogy felejts, hanem azt, hogy bocsáss meg és szeress. Nekem sem könnyű, hidd el, de nagyon sokat segít, hogy kibontsam, tanuljam, megértsem és elmondjam, mit is jelent „boldogan élni, míg meg nem halunk”.

Weiner Sennyey Tibor