A barátait megválogathatja az ember, de a család adott. Ilyeneket szoktam mondogatni másoknak és magamnak is, amikor a családról esik szó. Mindig a család a legszebb és a legnehezebb lecke. Különösen a saját család. Másokét így vagy úgy elviseljük, de a sajátunk a legkomolyabb feladat. Az ember az anyját és az apját nem választja, hanem kapja. És a szülők is kapják a gyermeket, igaz, nekik van egy csöpp esélyük formálni, nevelni, például azzal, hogy mintákat mutatnak. Éppen így, amikor beházasodunk egy családba, azzal a családdal nemcsak a szeretett fél jön, hanem az anyós, az após, a sógor, a sógornő, a többi rokon és a különféle családi minták is. Itt máris tovább bonyolódik a helyzet. Egy-egy családban pedig abból az egészen egyszerű és közhelyes okból kifolyólag, hogy mindannyian mások vagyunk – nem mindenki szimpatikus mindenkinek. Sőt, komoly ellenszenvek és ellentétek alakulhatnak ki, különösen ahogy telnek az évek, és egyre több tapasztalatunk lesz arról, milyen a másik ember, akivel nem mi választottuk a közösséget, hanem egyszerűen „ezt dobta a gép”. Egyre több metszet lesz, egyre több közös ünnep, és egyre jobban megismerjük a családtagjainkat. Először csak a legszűkebb körben, anyánkat és apánkat, testvéreinket, nagybácsikat és nagynéniket, unokatestvéreket, aztán kibővül a család a testvéreink párjaira, a párok szüleire, testvéreire és így tovább.

A mi családunk ráadásul meglepően nyitott volt, így a barátoknak és szomszédoknak is jutott mindig hely az ünnepi asztalnál, akik családtagnak számítottak. Később igyekeztem olyan barátok társaságát keresni, akik tapasztaltabbak, okosabbak voltak nálam, akiktől tanulhattam, s akikre felnézhettem valami miatt. Olyan barátokat is kerestem, akik kicsit mások voltak, mint én, hogy kilássak kis világomból, amelybe hajlamos vagyok időről időre begubózni, mint egy hernyó. Szerelmeimtől végtelenül sokat tanultam, s talán ők segítettek abban, hogy kigubózzak, fiúból férfi váljon belőlem. De szerelmekről és házasságról majd egyszer egy másik kerti levélben írok neked.

Minden családban vannak, akik könnyebben és jobban szeretik egymást, mert hasonlóak, megértik egymást, vagy egyszerűen csak szimpatikusabbak egymásnak. Csakhogy vannak a családban mindig olyan elemek, akik egyszerűen ki nem állhatják egymást, akik – ha együtt vannak – felforr vagy éppen megfagy a levegő, beszólnak egymásnak, akár tettlegességig fajulhatnak ilyenkor a dolgok. Kész elmebaj! Akik nyíltan utálják, úgy is mondhatnám, rühellik egymást, nem bírják elviselni a másikat, sohasem találkoznának, nem lennének egy légtérben, ha valamiért nem úgy alakul, hogy – akár tetszik, akár nem –: családtagok lettek. Így aztán a családi ünnepeken kénytelenek egymás pofáját nézni, dühöngeni azon, hogy a másik milyen, vagy nagyokat nyelni, hogy ne legyen botrány, és ne sértsék meg azokat, akiket egyébként nagyon szeretnek. Ez persze általában nem sikerül, és mindig van valami balhé. Rengeteget szenvedtem az ilyen családtagjaimtól, legszívesebben felpofoztam volna őket, és amikor bunkók voltak, olyanokat mondtam, amitől végül az egész család nevetésben tört ki, még én is. Mert ezek a helyzetek végtelenül komikusak is, nemcsak tragikusak. Különösen akkor, ha például a humor segítségével kívülről szemléljük őket.

Az utóbbi időben sokat változtattam, és sztoikus hozzáállást igyekeztem alkalmazni, vagyis bármennyire bántó, idegesítő volt az illető családtag, megpróbáltam kívülről szemlélni találkozásunk, kénytelen beszélgetéseinket és uralkodni érzéseimen. Neked elárulhatom, hogy ez többé-kevésbé sikerült csak. Nem elnyomni akarom ellenszenvem egy-egy elviselhetetlen családtagom irányába, hanem uralni. Hihetetlenül nehéz feladat. Elképzelem előre a találkozásokat, majd, amikor sor kerül rájuk, igyekszem távolból szemlélni őt is és saját magamat is az adott helyzetekben, beszélgetésekben. Rájöttem, hogy ezek a családtagjaim – akiktől sajnos már nem tudok megszabadulni ebben az életben – valójában tanítanak, negatív mesterek, akikre, mint egy birkózó az edzés során ellenfelére: fel kell készülnöm. Ők valójában csak segítenek abban, hogy jobb legyek. Persze talán egyszerűbb lenne őket pofán vágni, és soha többet nem találkozni velük. Valójában tetszik is ez az elképzelés, de azt hiszem, jobb, ha az ember szeretetre, megértésre és békességre törekszik, még ha ez csupán törekvés is marad bizonyos helyzetekben.

Ha tehát valamelyik családtagod elviselhetetlen, nyomasztó, esetleg még bánt is, próbáld megérteni, miért teszi. Lehet, hogy tudatlan? Lehet, hogy frusztrált? Lehet, hogy nem tud szeretni? Ha csipetnyi együttérzés szorult beléd, akkor elkezdesz máshogy gondolni rá. Lehet, hogy te hibáztál vele szemben? Lehet, hogy a te reakcióid voltak rosszak? Lehet, hogy egyszerűen csak nem tudod őt megváltoztatni, és csak magadon változtathatsz? Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és látni fogod, ellenszenves családtagjaid valójában nagyszerű és kényszerű edzőterepet kínálnak arra, hogy felkészülj azokra az emberekre az életben, akik még ellenszenvesebbek, még nyomasztóbbak lesznek, és kénytelen-kelletlen találkozni fogsz velük. Sőt, azt mondom, hogy végül légy hálás, ha családodban van egy-két olyan ember, akivel nem túl jó a viszonyod, mert ők emlékeztetnek arra, hogy a világ telis-tele van nem túl jó emberekkel, akikre fel kell készülni.

És aztán vannak olyan emberek – és ez a megmagyarázhatatlan –, akik az életük során gonoszok lettek. Persze nem hinném, hogy III. Richárdon kívül bárki direkt lenne gonosz, mindenki megmagyarázza magának, hogy miért ilyen vagy olyan, miért viselkedik így vagy úgy. A gonosz embert arról lehet felismerni, hogy nincs benne fikarcnyi szeretet sem már. Akiben még van szeretet, az menthető, azzal együtt lehet érezni, azzal még lehet valamit kezdeni. Kérdés, hogy akarunk-e? Mit tegyünk azokkal, akik nem kíváncsiak ránk? Mit tegyünk azokkal, akiknek nincsenek már kérdései sem – igaz, valóban jól kérdezni nagyon nehéz –, akik már nem szeretnek magukon kívül senkit és semmit? Nagyszerű feladatnak tűnik ez annak, aki a bölcsességre és a világ megismerésére törekszik, hogy ezeket az embereket se kerülje, ezeket se ignorálja, hanem ha a sors, az élet, a teremtő – a megfelelő alkoholos filccel aláhúzandó – úgy adja, hogy találkozni kell velük, akkor értelmesen, együttérzéssel, türelmesen helytálljunk. Akár úgy, hogy hajszálnyival több figyelmet szánunk rájuk, mint amennyit ők szánnak másokra, és mivel a semminél a kevés is több, ez igazán nem megterhelő egy figyelmes embernek. Vajon bennünk van-e szeretet? Vajon nekünk vannak-e kérdéseink? Vajon kíváncsiak vagyunk-e még? Persze vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem lehet semmit sem kezdeni, minden családban akad ilyen. Ezért azt mondom, hogy a család a szeretett és a kevésbé szeretett tagokkal együtt olyan, mint az időjárás: hol ilyen, hol olyan, hol kellemes, hol rendkívül kellemetlen. Nem lehet semmit tenni. Az ember a barátait megválogathatja, a családját nem. El kell viselni őket, éppen úgy, mint a napsütést és a lágy szellőt, vagy mint a jégesőt és az orkán erejű szeleket. Hátha ők is könnyebben el tudnak viselni majd minket.

Végül pedig légy végtelenül hálás, ha a családodban vannak olyanok – testvérek, szülők, gyermekek, rokonok –, akiket szeretsz, és ők is viszontszeretnek téged, akikkel támogatjátok egymást, és különösen olyanok, akikkel tudtok osztozni az örömben és a bánatban egyaránt. Mert tőlük azt tanulod, hogy az ember nincs egyedül a világban, hogy létezik emberiség, közösség, család, amiben kölcsönös szeretet és megértés van. Csak mivel ez a ritkább, éppen ezért ez a leginkább becsülendő kincs. Légy te is ilyen családtag családodban, együttérzéssel, tapintattal, türelemmel és szeretettel, bármennyire is nehéz ez néha, és talán a világ jobb hely lesz a kellemetlen családtagokkal együtt.