A nemzetközi polgári repülés világnapja (december 7.) alkalmából

A harci repülőgépek általában jobban érdekelték a közönséget, mint a polgáriak. Gondoljunk akár a Top Gun című filmre, vagy arra a tényre, milyen sokan szeretnek olvasni a második világháború légicsatáiról. Messerschmittek, Spitfire-ek, Hurricane-ek, ezek olyan összecsapásokat vívnak, amikben valahogy mindenki hős lesz. Igen, még a nácikat szolgáló pilóták is: a német hadseregben egyedül ők azok, akik az amerikai filmek szerint legalábbis tiszteletet érdemelnek. Abból a szempontból nem csodálkozhatunk e jelenségen, hogy a légicsaták olyanná váltak a közgondolkodásban, mint az egykori párbajok. Az analógia sok tekintetben megáll: adott a korszak legnemesebb fegyvere (egykoron a jól megmunkált kard, a huszadik századtól a repülő), amelyet a társadalmi-katonai elit krémje vesz a kezébe. Akár győz, akár veszít valaki egy ilyen összecsapásban, már az presztízst jelent, hogy részt vesz benne. E megbecsülés pedig nem csupán elméletben áll meg, hanem gyakorlatban is: a harci pilóták rendszerint a haderő legbecsültebb részét képezték – talán beszédes, hogy a náci Németországban még a legnagyobb ellátmányi válság idején is a pilóták kapták a csokoládé-fejadagot. Nem véletlen egyébként ez a tisztelet, hiszen racionálisan nézve: egy jó pilóta kiképzése az egyik legdrágább terület bármilyen haderőnél.
A repülés polgári ágára viszont jóval kisebb figyelmet fordítunk. Természetes dologként tekintünk rá: elvileg egy olyan korban élünk, amikor viszonylag alacsony költség mellett bárki felszállhat egy repülőre és elutazhat a világ tetszőleges pontjaira. Úgy tűnik, hogy azoknak a történeteknek, amiket a polgári repüléshez társítunk, nincs olyan tétje, ami túlmutatna a hétköznapi valóságunkon. Nincsenek benne igazi hősök, nem jelenik meg benne markánsan egy magasztos, lovagias erkölcsi rend, egy olyan éthosz, amiért a harci repülőket igazán szeretjük. A polgári repülés világa látszólag anyagias: a legnagyobb fejfájást az okozza, hogy ha törlik a járatunkat, miképpen tudjuk a pénzünket visszakapni. Kicsinyes és alattomos világ ez. Egy olyan történetet viszont legalább tudunk mindannyian mondani, ami e területhez kötődik, és tétje mindannyiunk életére hatással van. Voltaképpen ez az a történet, amely az irracionális döntéseink jelentős hányadát segít megérteni. Concorde-ok nélkül nehezen reflektálnánk arra, ha egy adott jelenségbe számolatlanul öntjük az erőforrást, habár tudjuk, hogy hosszú távon csak veszteni fogunk rajta. Ezt érthetjük financiális költségekre, de akár időre, érzelmi erőforrásra is. Ha Ön nem hajlandó feladni egy párkapcsolatot, csak azért, mert hosszú időt töltött partnerével, sok energiát fektetett a kettejük viszonyába, akkor Ön valószínűleg éppen a Concorde-effektussal szembesül. Ahogy a brit és francia kormányok is: hiába látta mindenki, hogy a hiperszonikus repülők nem fenntarthatók, magas az üzemeltetési és gyártási költségük, harminc éven át az állami légitársaságokon keresztül működtették őket. Természetesen gigantikus veszteséget termelve. Egyébként már maga ez a jelenség önmagában is rámutat arra, hogy a polgári repülőzésről miért beszélünk kevesebbet. Nem szeretnénk szembesülni azokkal a racionalitási problémákkal, amiket egy Concorde jelöl ki nekünk. Nem szeretnénk belegondolni abba, hogy mi is bennragadhatunk egy olyan végtelen spirálban, amiből rövid távon se nyerünk, hosszún sem, ugyanakkor a múltban már túl sokat égettünk el benne ahhoz, hogy kiszálljunk. A repülést meg akarjuk hagyni a maga magasztosságában. Ez egy olyan jelenség, ami nem a racionalitás-irracionalitás birodalmába tartozik: azon túlmutat, van egy olyan sajátosság benne, amit a lovagokhoz társítunk. A repülés valójában azt mutatja meg, hogy minden kornak kellenek a saját lovagjai. Nem meglepő tehát, hogy amint a lovagoknál sem Sir Galahadre akarunk gondolni, úgy a repülőknél sem a Concorde-okra.

Sarnyai Benedek