„És boldogan életek, míg meg nem haltak…” – meséink így értek véget, s talán ezért, talán más dolgok miatt, de sajnos a legtöbb ember számára mégsem derült ki, hogy a hősök mégis hogyan „éltek boldogan, amíg meg nem haltak”? A mesék állítólag erre is tanítanak – nem véletlenül van a meseértelmezéseknek és meseterápiáknak oly nagy reneszánsza –, de úgy tűnik, hogy ez a tanítás nem ment át mindenkinek. Az emberek felnőnek, tanulnak, kalandoznak, megkeresik a királylányt, megtalálják a királyfit, a fele királyságot, aztán jön a feketeleves: „de élni kell”, különösképpen együtt élni, azzal a másikkal, jó lenne boldogan. És akkor kiderül, hogy a másik is ember, türelmetlen, fáj neki, beteg lesz, csalódott, szomorú. Jönnek a problémák, úgymint: a másiknak is van családja, lesz anyós, após, sógor és meny, akik ilyenek és olyanok. Aztán jönnek a gyerekek is, akik sírnak, nem alszanak, rosszalkodnak, betegek, nem hallgatnak a jó szóra. Utána meg semmire sem elég a pénz, sokba kerül ez is és amaz is, „miért nem inkább azt vettük meg” – és így tovább. Folyton dolgozni kell, egyre kevesebbet van együtt a királyfi és a királylány, és különösen abban látszik ez, hogy megszűnnek a közös étkezések.

Pedig a család egyik legfontosabb közös tevékenysége kellene legyen a közös étkezés. Leülni az asztalhoz, és együtt reggelizni. Megbeszélni, ki és mit fog csinálni a nap folyamán, hogyan tudjuk a közös feladatokat, mint a takarítás, bevásárlás, ide-oda jövés-menés megosztani. Mert a család erről is szól, a házasság szövetség, ami nemcsak a csicsás esküvői meg beállított családi fotókon kell hogy látszódjon, hanem ott is, hogy az egymást szerető pár támogatja a másikat a nagybetűs ÉLET-ben, ami bizony nem könnyű. Ez a támogatás a hétköznapokban a megfelelő pillanatokon múlik: például egy közös reggelin, ahol egymás felé fordulunk, egymás szemébe nézünk, és megkérdezzük, hogy „te hogy vagy?”, „hogy telik a napod?”, „miben segíthetek?”

Megjegyzem, a legnagyobb segítség a legtöbb embernek egyébként az, ha kérdéseink vannak feléjük, és van türelmünk meghallgatni a válaszaikat. Nem olyan nagy dolog ez, és valójában mindenki erre vágyik. A párbeszéd ennél magasabb szintű odafigyelést igényel, és ma már sajnos egyre kevesebben képesek rá.

Ennél is fontosabb a közös ebéd, amit alig engedhet meg ma már a modern ember magának a hétköznapokban. A közös ebéd előtt nem véletlenül mondtak – és mondanak néhányan még – asztali áldást. A nap közepén meleg ételt enni – lehetőleg saját magunk készítette ételt –: valójában ma már luxusnak mondható, mert a munka és a pénz utáni hajsza megette a közös ebédet.

Sokszor leírtam már, hogy ebéd után szerintem nagyon bölcs dolog fél órácskát pihenni, nem is feltétlenül aludni, hanem csak relaxálni, és utána folytatni a napot, a munkát, de úgy látom, az emberek olyan életre rendezkednek be, amiben nemhogy a sziesztára nincs idejük, de még a közös ebéd, a nap közepe is eltűnt, összefolyik a délelőtt és a délután, amelyek pedig két különböző periódus, szellemi és fizikai aktivitásunkban is.

Végül pedig ott a vacsora… – most olyan úri huncutságokról nem is beszélek, mint a „második reggeli”, avagy tízórai, vagy az uzsonna, amelyet hívhatnánk „gyümölcsórának” is Tolkient és Hamvas Bélát megidézve, mert ezeket már teljesen elfelejtették – …a vacsora pedig éppen a legromantikusabb, legszebb étkezés, még ha csak néhány falatot is eszünk, mert felesleges telienni magunkat este, s amúgy is rossz álmokat hoz. A jó étkezést, bármelyik legyen is az, akkor hagyjuk abba, amikor még éppen tudnánk egy kicsit enni, hogy jóllakjunk, de megállunk. Az étkezésben sem árt az önfegyelem, mert az étkezés szenvedély is. Nem véletlenül jó vacsorakor szerelmünkkel, életünk párjával, akit választottunk és aki választott, pár szelet sajtot, néhány szem diót enni, s közben egy pohár bort meginni, megkérdezni, milyen volt a napja, mit olvas, hogy érzi magát. Mert a vacsora már felkészülés az alvásra, s alvás előtt pedig nem enni kell, hanem megcsókolni a másikat, aki volt oly kedves, hogy egész nap odafigyelt és együtt volt velem, támogatott, kérdezett, elviselt.

Mert egy teljes nap valójában egy teljes élet modellje. Legjobb, ha megadjuk a módját napjainknak, ezt pedig a táplálkozás rituáléinak ritmusával – és szentségével – lehet megtenni. Egy-egy napunkkal megadhatjuk modelljét az egész életünknek is. Enni ugyanis nem csupán „vitaminok és ásványi anyagok bevitelét jelenti a szervezetbe”, hanem enni annyi, mint egyesülni a külvilággal, enni annyi, mint a természet többi részét magunkba fogadni és erőt meríteni a következő tettekhez.

Az evés és ivás igenis szent dolog, és ezt nagyon is tudták olyan íróink, mint Krúdy Gyula és Hamvas Béla, illene ezeket a szerzőket alaposabban ismernünk és olvasnunk, s akkor megértenénk, hogy a késsel-villával való közös evés hozzátartozik a civilizáció alapjaihoz, a normális társadalom felépítéséhez. Ugyanis a család ilyenkor szerveződik, minden közös étkezés a szövetségről is szól, nem véletlenül a zsidó hagyományban a szédereste egy közös vacsora, vagy a keresztény hagyomány is az utolsó vacsorát idézi. Ezeket a közös étkezéseket – és nem-étkezéseket, vagyis böjtöket – és azoknak fontosságát a többi hagyományban is megtaláljuk, például a buddhizmusban éppen úgy, mint az iszlámban vagy a Krisna-tudatú hívőknél. Igen, az étel szent, nem csupán tápanyag. S a közösségeknek rituálékra és alkalmakra van szüksége, hogy közösségé válhassanak és működni tudjanak.

Amikor modern társadalmunkban kutyafuttában, kézzel és nem késsel-villával, egyedül és rohanásban eszünk, akkor tényleg csak „tápanyagot viszünk be a szervezetbe”. Tudom, hogy a pénz utáni hajsza, a remény, hogy jobb legyen, megeszi a közös étkezések szent idejét, de fel kell tenni a kérdést, hogy vajon jó-e ez így? Helyes-e? Megéri-e? Érdemes-e fenntartani egy olyan modern társadalmat, ahol nincs időnk egymásra és a szeretteinkre?

Ugyanis a királyfi és királylány egyre távolabb kerül egymástól, egyre kevesebbet vannak együtt, és a legkevésbé sem boldog az élet, amit élnek, hiába találták meg egymást és a fele királyságot is, hiába kapták meg, hiába lettek gyerekek. Aztán jönnek a veszekedések, a kimondatlan sérelmek, a csalódások, megcsalások és válások, boldogtalan és sérült gyermekekkel, mert csak annyira emlékeztünk, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de hogy ez a hétköznapokban hogyan is történt, már nem mondta el senki. Igen, én a közös étkezésekre helyezem a hangsúlyt, és azt mondom, nem véletlen, hogy minden nagyobb ünnepen: karácsonykor, születésnapkor, keresztelőkön, esküvőkön és temetéskor nagy közös étkezések vannak, ahol egy asztalnál ülünk és együtt eszünk. Ez nem arról szól – vagy nem arról kellene szólnia –, hogy minél többet együnk, hanem hogy együtt legyünk, egy közösséghez tartozzunk. Ez az, amit a hétköznapi reggeli, ebéd, vacsora hármasságában meg kellene tudnunk teremteni, találni, és ez az egymáshoz fordulás, ez az egymásra figyelés ideje kellene legyen, ez a közösség az, ami segíthet, hogy valóban boldogan éljünk. És bizony, amikor egyedül éltem és szegény voltam, én akkor is igyekeztem szépen és színesen reggelizni, ebédnél asztalhoz ülni és meleg ételt enni, szerény vacsorát időben elkölteni, mert az ember soha sincs teljesen egyedül, s keretet kell adni minden áldott napnak.

Szóval, ha azt szeretnénk, hogy több boldogabb család legyen, ha azt szeretnénk, hogy ne legyen annyi válás, hogy az emberek „boldogan éljenek, amíg meg nem halnak”, akkor vissza kell adnunk nekik, nekünk, magunknak: a közös étkezések szentségét, az együttlét és az egymásra odafigyelés szent pillanatait a hétköznapokban. Legalább a három étkezésből üljünk meg kettőt, vagy legalább a kettőből egyet… S amikor erről beszélek, kinevetnek, legyintenek, „naiv költőcskének” tartanak, de te, aki ismersz és olvasod kerti leveleimet, tudod, hogy minden bölcsesség legfőbb próbája maga az élet, ezért ha teheted, élj legalább csak egy hétig úgy, hogy odafigyelsz a reggelire, az ebédre és a vacsorára, megpróbálsz mindig nagyjából ugyanabban az időben asztalhoz ülni pároddal-szeretteiddel-családoddal, odafordulsz hozzájuk, és megkérdezed őket, hogy vannak, mit szeretnének, miben segíthetsz? Mert nem véletlenül mondja Jung, hogy „a közösség adja nekünk a meleget és az egyéni élet a fényt.” És akkor még nem beszéltem arról, hogy mit is eszünk, és mi az az étel, ami életet ad.