Kovács katáng Ferenc: A 2022-ben készített Magyarország Videós Arcképcsarnoka című sorozatban sokat mesél az életútjáról, kiharcolt és elért szakmai eredményeiről. Engedje meg, hogy én legelső kérdésemhez azt a részt emeljem ki, amiben a felmenőiről, a szülői házból hozott neveltetéséről, a példamutatásról s az útra bocsátó intelmekről szól. Amiket saját családjának, gyermekeinek, unokáinak is közvetített, közvetít. Megszívlelendő, tanulságos. Ossza meg, kérem, az olvasóinkkal is!

Dr. Felszeghi Sára: Székelyudvarhelyen születtem, de az eszmélés évei már Marosvásárhelyhez kötnek. Szüleim következetes szigorúsággal neveltek, de nagy szeretetben nőttünk fel. Ők tanítottak meg arra, hogy a tehetség nem jogot, hanem kötelezettséget jelent, amit kötelesek vagyunk mások javára fordítani, hogy a tehetség csak akkor ér valamit, ha az kitartó munkával párosul. A dölyf, a kevélység, a merkantilis szemlélet ismeretlen fogalmak voltak. Az elesettek, a rászorulók segítése pedig napi gyakorlat. Vendégszerető szüleim ajtója mindig nyitva állt. Édesapám kitűnő zongorajátéka, Édesanyám szép énekhangja és híres konyhaművészete sokak számára tették emlékezetessé ezeket az estéket. Nekünk gyerekeknek pedig azt a balladai világot jelentette, amely magába foglalta a népdalok, mondák üzenetét: a magyar bölcsességet, igazságot, a fogódzót. Mindez a mai napig él bennünk, és jól eligazít a világ dolgaiban. Elemi iskoláimat az egykori Katolikus Leánygimnáziumban (Unirea Líceum) végeztem. Itt korán megtanultuk a tudást, a művészetek és a sport értékeit becsülni. Itt kezdtem el versenyszerűen sportolni, korosztályos bajnokságokat nyerni, de itt ismerkedtem meg kitűnő rajztanárom biztatása mellett a festészettel, ami a mai napig egyik kedves időtöltésem lett. Első zongoraleckéimet Édesapámmal kezdtem 4 éves koromban, majd 17 éven keresztül folytattam kitűnő tanárokkal. Szüleim támogatták a sporttal, festészettel, zenével kapcsolatos ambícióimat, egyetlen megkötéssel: nem mehetnek a tanulás rovására, azaz a kitűnő bizonyítvány elvárás volt. Ez jó iskola volt arra, hogy megtanuljam az időmet beosztani, s keményen dolgozni. A mai napig nagy hasznomra van.

KkF: A Napút Online 2020. május 8-i oldalán Tamási Áronra hivatkozva (aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan) azt a manapság eretnekségnek számító kijelentést tette: „Mindig arra biztattak, hogy bármerre megyünk is a világban, úgy éljünk, dolgozzunk, hogy mindenkor azt mondhassák: »látszik, hogy magyar«, azaz a minőség a magyarság védjegye legyen, mert magyarnak lenni büszke kötelesség.” Adódott/adódik rá alkalma, hogy magyarságára külföldön is felfigyelhessenek?

FS: Érdekes ez a kérdés. A természetes dolgokon nem szoktunk gondolkodni. Azok csak vannak. Ezért ilyen módon soha nem tettem fel ezt a kérdést magamnak, mert véleményem szerint az ember teljesítménye több tényezőből fakad. Meghatározza az adott nemzet oktatási rendszere, kultúrája, hagyományai, sajátosságai. S az egyén teljesítménye, szemléletmódja, hozzáállása óhatatlanul visszavetül arra a nemzetre, ahonnan származik. Legyen az bármely nemzet, így a magyar is! Több szakmai szervezetnek vagyok tagja, külföldi egyetemeken oktatok, és kutatásokban, projektekben működünk együtt, de dolgozom az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságban s az Európai Munkahelyi Egészségvédelmi és Biztonsági Ügynökségben (EU-OSHA), annak Igazgatótanácsa tagjaként, és úgy érzem, megbecsülik, elismerik azt a munkát, amit végzek. Ha néha egy-egy bravúros megoldást javaslok, ami a szokásostól eltérő módon oldja meg a problémát, valóban elhangzik, hogy „na, így csak egy magyar ember gondolkodik!”

KkF: Kór-képek című kötete 2008-ban jelent meg a Napkút Kiadónál Szondi György kiadóvezető tevékeny közreműködésével. Hogyan jött létre ez a könyv, mennyire számított újdonságnak? Milyen volt a fogadtatása?

FS: Miskolci évei alatt Kabdebó Lóránt irodalomtörténész professzor orvosa, de legelsősorban emberi kapcsolatainak részese lehettem. A barátságokat a véletlen szervezi, és szerencsés esetben – mint nálunk – sorsszerűvé válnak. A nagy esti séták, a végtelen beszélgetések mindennapunk részévé lettek. Egy ilyen beszélgetéskor elmondtam, hogy szerintem a betegségeket az egyes művekben az alkotók poétikai eszközként használják. Megállt, rám nézett, és azt mondta: „Neked kell megírni Szabó Lőrinc betegségeit!” Így kezdődött el az a kutatás, ami az orvostörténet és irodalomtörténet határterületét vizsgáló, és Domokos Mátyás irodalomkritikus szerint, egy új műfaj megteremtését jelentő kutatás: a betegség mint poétikai eszköz az irodalomban. Egyedülálló kutatás nemcsak hazánkban, de nemzetközi szinten is. Négy nagy területet ölel fel: I. A betegség lehet-e ihletforrás?; II. A betegség felhasználható-e mint poétikai eszköz?; III. Egy mű feltárhatja-e alkotója betegségét, lehet-e a mű kórkép?; IV. Kórkép = korkép? Ez a könyv az orvosi dokumentumok tárgyilagos pontosságát és kronológiáját veti egybe a betegségből, félelemből és szenvedésből született művekkel, visszaemlékezésekkel, levelezésekkel (Szabó Lőrinc és Németh László esetében). Egy társadalom „kitermeli” a betegséget. Azaz a jellemző egészségkárosító tényezők meghatározóak lesznek a népegészségügyi szempontból kiemelt betegségek kialakulására. Így válhatott a középkor betegségévé a pestis (a rossz higiénés viszonyok miatt). A XIX. századé a TBC volt. (150 évig nem ismerték fel, hogy ez egy fertőző megbetegedés. Az orvostudomány fejlődése derített erre fényt, és tudott ezután tenni a betegség izolálásában, kezelésében.) A XX. században és napjainkban a szív- és érrendszeri, valamint a tumoros megbetegedések váltak, többek között a fokozott pszichés megterhelés következtében, népbetegséggé. A könyv újdonság volt a könyvpiacon. Mind a szakmától (pl. Domokos Mátyás irodalomtörténésztől), mind az olvasóimtól pozitív visszajelzéseket kaptam. Rövid idő alatt el is fogyott.

KkF: A Kór-képek című könyvében szereplő írókkal későbbi tanulmányaiban is foglalkozik. Említhetném a 2016-ban írt Üzenet a mának címűt vagy a 2021-es A betegség, mint poétikai eszköz a magyar irodalombant. Új ismeretek birtokában születtek ezek az írások, vagy a célok, a megközelítési módok változtak?

FS: Mind a kettő igaz. A kutatás egy folyamat. Újabb és újabb ismeretek birtokába jutok, akár úgy, hogy egy másik alkotó levelezésében bukkanok új adatokra, akár úgy, hogy egyéb dokumentum jut a kezembe. Ez nagyon izgalmas folyamat, mert nemcsak gazdagodik a már megírt tanulmány/könyv, hanem előfordul, hogy az adott vízió is megváltozik, és teljesen új szempontok kerülnek előtérbe.

KkF: Tudomásomra jutott, hogy a Kór-képek új kiadását tervezi. Hasonmás lesz, vagy újabb írók is bekerülhetnek a második kötetbe?

FS: Valóban, beszélgetve Szondi Györggyel, tervezzük egy új, bővített kiadás megjelenését. Ez nem hasonmás lesz, mert a már meglévő írások egy része is, az új adatok miatt, módosulhat. Valamint a korábbi kötetben nem szereplő írók, költők is bekerülnek. De a könyv struktúráján nem változtatnék!

KkF: Korábban említettük Lóri bácsi nevét (Kabdebó Lóránt irodalomtörténész), akinek szellemi holdudvarában nem akármilyen irodalomi diskurzusok folyhattak. Tudja kamatoztatni a hétköznapjaiban? Milyen olvasmányok sorakoznak az éjjeliszekrényén?

FS: Lóri kitűnő ember volt. Akinek a barátságát vállalta, ott családtaggá vált. Mióta a barátság köteléke családomhoz kötötte, otthonom állandó hozzátartozójának tartottam. Nagy tudású ember volt, ezzel soha nem hivalkodott, de mindég segített. Nemcsak a barátainak, a hallgatóinak is. Sokszor kértem ki a véleményét, nemcsak irodalomban, hanem a világ dolgaiban is. Mérlegelő válaszaira kíváncsi voltam, bölcs tanácsaira pedig nyitott. Ezek már minden időre bennem élnek, elszakíthatatlanul. Sokat beszéltünk Szabó Lőrincről. Meggyőződésem volt, hogy a szakmai kíváncsiságon túl, a lelki kapocs is vezette a kutatásait. Ami az éjjeliszekrényt illeti, most olvasom kedves barátom és orvoskollégám, Nagy Attila marosvásárhelyi költő legújabb verseskötetét (Összeáll minden), Böjte Csaba könyvét (A szeretet bölcsője) és Kabdebó Lóránt utolsó, nekem dedikált művét (Öntörvényűen). Néhány szakmai könyv, folyóirat is kéznél van.