Barnás Máténak

Nem is tudom, mikor találkoztunk utoljára. Honnan is tudhatnám? Az utóbbi majd’ egy évtizedben költözködtünk, elváltunk, meg a gyerekeink, meg a szüleink, meg a házunk, meg az autónk, meg a munkánk, meg a tapasztalataink, meg az érzelmeink… Az érzelmeinkről majd az a néhány pohár bor fog gondoskodni, amit fenékig ürítünk találkozásunk tiszteletére. Természetesen a bor nem azonos az érzelemmel, ahogy az érzelem sem a borral, pusztán azért érdemes mindezt hangsúlyozni, mert régi barátok találkozása során általános szokás a vetkőzés meggyorsítása.

Mármint a szellemi vetkőzésé. Mert a régi barátok mindig érkeznek valamiből. Például a fönt már fölsoroltak valamelyikéből. S olyankor a személyes állapotba való zártság dimenziójából át kell libbenjünk a másik másikságát befogadó dimenzióba. Ami attól még ugyanúgy a mienk, csak esélyt ad a találkozásokra is. Ennek a bizonyos libbenésnek lehet egyik fajta olaja a bor.

Régi barátok vagy akkor találkoznak, amikor akarnak, vagy akkor, amikor a Gondviselés akarja. A kétféle találkozás közötti különbség lényegi föltárására vonatkozó tanulmány legjobb tudásunk szerint még nem született. Az bizonyos, hogy a találkozások nem föltétlenül torkollnak beszélgetésbe, sőt: a beszélgetések gyakran elhomályosítják a találkozás tényét, míg a találkozást nem követő beszélgetés fájó hiánya könnyen afféle nosztalgikus mélabúba sodorja később a találkozó embereket.

Miről beszélgettem én vele éveken át, akivel most csak zavart köszöngetésre futja?

Vagy miképpen lehetséges, hogy valakivel évek után futok össze véletlenül, és úgy beszélgetünk, mintha csak fél órája hagytuk volna abba? Nyilván itt nem egy és nem két emberről van szó, hanem pillanatnyi magatartásokról, állapotokról, amiket fölveszünk, fölvehetünk. A titok egyik nyitja biztosan a kíváncsiság. A legérdekesebb dolog Istent meg a teremtett világot leszámítva még mindig a mindenkori másik ember. Egyben a legborzasztóbb is, de most inkább nézzük a jobbik felét. Aminek persze szintén van egy rosszabbik fele – s talán itt a válasz a zavart köszöngetés és hogyvagyozás kínos helyzetére –, az érdektelenség. Nem a pillanatnyi érdektelenség állapotára gondolok, amikor olyan gyorsan oda akarok érni a saját élethelyzetem buborékjába, mielőtt kipukkad, hogy csak akkor veszem észre a másikat, mikor már elköszönt (egyébként magára vessen: miért nem hozott bort?).

Hanem arra gondolok, amikor tényleg érdektelenek vagyunk egymásnak (s ezen a bor se segít). Épp annyira, amennyire érdekesek voltunk valaha gimnáziumban vagy főiskolán vagy a beceharkányi diszkóklub előtt. Ilyenkor adódik a gyanú, hogy talán nem is a mindenkori másik volt annak idején az érdekes, hanem maga az élethelyzet, amibe együtt csöppentünk, együtt sodródtunk-evickéltünk. Az élethelyzetekkel pedig úgy van, hogy minél élesebbek, annál egyformábbak vagyunk benne. Szélsőséges helyzetben küzdeni vagy elfutni nem lehet valami sokféleképpen. Jó, küzdhetek becsületesen és becstelenül. Erről már lehet vitázni, de a vita akkor sem arról fog szólni, hogy ki a küzdő ember, hanem a helyzet egészéről (ami persze visszahat az emberre, akár egészen sorsfordító ítéletként is). Meg futni is futhatok bölcsen vagy gyáván (netán létezik valamilyen köztes árnyalat is?). Ezt viszont általában az utókor dönti el. Hány és hány nevet ismerünk a történelemből a nevekre rakódott ítéletekkel egyetemben! Ám soha nem fogunk velük beszélgetni…

Szóval amikor azt mondjuk, hogy így meg úgy ismerszik meg az ember, az a legritkább esetben maga az ember. Az egy (vagy több) pillanatnyi reakció. Az ember igazából csak úgy ismerszik meg, ha kellően kíváncsiak és türelmesek vagyunk, meg esetleg végtelen idővel rendelkezünk. Ha ez nem áll fönn, megint csak marad a néhanapi beszélgetés…

Ha pedig nem bor vetkőzteti lelkünk a jó beszélgetéshez pucérra, akkor a közös cél teszi meg azt. Lehetőleg valami jó küzdelmes, de azért nem halálos dolog. Az összekovácsolódáshoz nem kell mindjárt sárkányra vadászni, elég egy kirándulás vagy házépítés is. A közös építés egészen bizonyosan el tud vezetni igazi aranyfényű beszélgetésekhez.

A bor könnyen tehet fölöslegesen bőbeszédűvé – ezt a fiam úgy fogalmazta meg finoman, amikor még kicsi volt: apa, ha sok levegőt veszel a szádba, az beszédet okoz. Mondjuk kellően ihletett állapotban csakugyan meg lehet részegedni a levegőtől (vagy bármelyik másik elemtől) is.

Ellenben a 25 kilós cementeszsák mindenkinek segít megválogatni a szavait. Az építés (legyen szó házról vagy tyúkólról) pontosan az a munka, amihez épp annyi erő és precizitás szükséges, hogy az ember még tudjon mellette a társával beszélgetni. Ha csak kávészünetben is, amikor nem kell ordítva praktikus dolgokat kérni egymástól a tető vagy a kőfal két oldaláról. Ha valami nehéz, takarékoskodni kezdünk a testünkkel, az erőnkkel, a levegőnkkel. A gondolatainkkal és a fókuszálásunkkal is. Nem keressük sokáig a szavakat, s igyekszünk minél konkrétabbak maradni akkor is, ha két zsák cement között mondjuk éppen az individuális morál determinált metafizikájáról vagy valami hasonló aktualitásról beszélgetünk. Az utóbbi évek legjobb beszélgetései velem mind munka közben vagy munka után estek meg. A homo ludens, avagy homo architectus jótékonyan hat a homo discursusra (elnézést a művelt latinoktól, az elsőt kivéve ezeket most találtam ki – de az is lehet, hogy valaki más mondta egy régi beszélgetés során).

Új megfigyelésem mostanában családi-baráti beszélgetésekről: mivel egymás dolgairól alapos ismeretekkel bírunk, azokról a családtagokról vagy barátokról beszélgetünk, akik nincsenek ott, s akikről alkalmasint egyikünk jobb tudással bír, mint a másik. Ez köszönhető egyfajta élethelyzeti szétszóratásnak is: egyik tudatunk a gyerekünknél, a másik a szüleinknél meg a párunknál meg a munkánknál, meg hogy tényleg ki kell-e már cserélni az autóban a bordázott szíjat, vagy kibír az még pár száz kilométert. Ez utóbbiról beszélgetni különben terített asztal mellett sokkal kellemesebb, mint elmenni a szerelőhöz, bár utóbbi is érdekes lehet. Már ha hagyja, hogy nézzük.

És ha tudjuk beszélgetőpartnerünkről, hogy ő is hasonló helyzetben van, s látjuk, milyen lelkiállapotban áll helyt a maga életében, akkor valahogy adódik a kíváncsiság: milyen lelkiállapotban lehet az, aki most nincs velünk?

És elismerően bólogatunk, vagy épp értetlenül hüledezünk, hogy az illető hogy lehet olyan okos vagy hülye, hogy pont azt csinálja, amit csinál. Vagy hogy egyáltalán hogyan lehet képes arra a nagyszerű vagy épp méltatlan dologra.

Komoly belső küzdelem és lelkigyakorlat ez: kíváncsiságunk a megértés és megismerés ösvényeire vezet, s végső soron önmagunkhoz. Hisz a másik bírájaként csak elkezdjük keresgélni a magunk szálkáit, gerendáit (többségünknek fatelepe van), s mondatról mondatra magunkhoz tévedünk az ösvényen. Beszédünk jelen nem lévő tárgyát ott hagyjuk képzelt terünkben a gerendák mellett, még csak nem is telefonálunk szegénynek, hogy hejj, Bercikém, úgy eszünkbe jutottál! Hanem magunkat fürkésszük, a magunk lelkiismeretét vizsgáljuk – még akkor is, ha amúgy továbbra is a harmadikról folyik a szó.

Valami azt súgja: a föntebb már sorolt helyzetekkel bíró, felnőtt emberek beszélgetései nem a díszbe öltöztetett szívekről szólnak. A tisztelet és a szeretetteli odafordulás már adott, hisz beszélgetünk egy ideje. De a dialógusok többnyire dísztelenek. A dísz menet közben érkezhet meg, de csak afféle áttetsző, megfoghatatlan dísz ez: különös, opálos fény, ködlő sárgásfehér. Mint amikor egy nagyon hosszú katedrális egyik végében hunyorgunk, és csak sejtünk holmi kósza csillanásokat a másik végében. Aztán halkan odalépdelünk a másik végébe: akkor meg abban a végében dereng valami, ahonnan elindultunk. Így aztán megint tovább lehet beszélgetni.

Hosszúak most az esték, nagy a sötétség, érdemes hát kipróbálni.

Juhász Kristóf