„Csak meneküléstől az Isten örizzen
Mert sokat kell ember és marha szenvedjen”

Veres Emese Gyöngyvér erdélyi magyar néprajzkutató, kulturális antropológus, újságíró. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Nagy merészség részemről egy olyan kiváló rádióst tollvégre kapni, mint amilyen Te vagy. E szerteágazó interjúműfaj nagyjai közül legutóbb Antall Pistával próbálkoztam. Többszöri találka és levélváltás után nagyjából megegyeztünk, milyen témákat fogunk érinteni. A bökkenő csak az volt, hogy az írásban megfogalmazott kérdéseimre egyre tolódott az írásos válasz. Minden ismerője emlékszik talán rá, Antall Pista milliófelé szórta több műfajra kiterjedő tehetségét. Nemet aztán végképp nem tudott mondani, egyetlen felkérésre sem. S végül egy brutális kór kiütötte. Emese, biztosan kérdezte tőled már más is, én számtalanszor. Hogy tudsz – az eminens felkészülésen túl – úgy kérdezni, úgy ráhangolódni a kérdezettjeidre, hogy mindenki azonnal megnyílik mikrofonod előtt? Tanítható ez, s hol? Azonnal beiratkozom!

Veres Emese Gyöngyvér: Köszönöm a dicsérő szavakat! Soha nem készültem riporternek, nem is jutott eszembe. Egyetemista koromban indult a románnyelvű szerkesztőség, és az albán tanárom hívott oda fordítani. Aztán a híranyag fordításán túlmenően egy-egy interjút, tudósítást is kellett készíteni, és lassan megtanultam a szakmát. Egyik szomszédom mondta még a pályám elején, hogy szereti az interjúimat, mert hagyom beszélni a riportalanyt, nem fogalmazok meg körmondatokat a kérdéseimben. Úgy látszik, ez egy tudatalatti adottság, hiszen soha nem tanultam. Egyszer meg Vásárosnaményban beszélgettem egy roma származású fiatallal, aki verseket írt. (De szeretném tudni, hogy mi lett vele! Ha már így eszembe jutott most. Sajnos, a nevére nem emlékszem.) A magyar és a cigány viszonyokról beszélgettünk, hozzáállásról, kitaszítottságról, be nem fogadottságról. És egyszer csak azt mondta, hogy ő még soha nem beszélt ilyesmiről senkivel, de akkor teljesen őszintén tárta fel az érzéseit. Mindazonáltal nem mondanám, hogy minden interjúmat sikeresnek ítélem. Viszont ha már Antall Pistát említed, néha akkora vitáink, csatározásaink voltak egy-egy téma vagy interjú kapcsán! Hány műsorban dolgoztunk együtt! De akkor még volt időnk vitatkozni, beszélgetni is. Akkor sem dolgoztunk kevesebbet, de mára valami nagyon megváltozott.

KkF: Bevallom, ha otthon vagyok, a Bartók csatorna szól a háttérben reggel hattól este nyolcig. Péntekenként délután, szombatonként délelőtt rendszeresen hallani ott interjúidat. Írásom pillanatában épp a sárospataki Rákóczi-várból tudósítasz. A Kossuth rádióban és számos folyóiratban is szerepelsz. A legkülönbözőbb témákban. Mégis, mely területek a kedvenceid? S miért is?

VE: Több évtized után kialakul egy rutin. Szeretek kiállításokra menni, múzeumokban szétnézni, de – például – színházról ritkán beszélek. A kisebbségi sorban vagy diaszpórában élő írókkal és költőkkel is szívesen beszélgetek, bár a fiatalokat egyre kevésbé ismerem, de az egyházzenei magazin is nagyon közel áll hozzám. Egyszer egy volt kollégának mondtam, hogy nem értek egy adott témához, nem tudom, jól tudok-e kérdezni. Az volt a válasza, hogy nem is kell értenem feltétlenül, egyszerűen kíváncsinak kell lennem. Ez az újságírói feladat. Persze, nem hátrány bizonyos témák mélyebb ismerete, de sokszor érzem úgy, hogy sokkal inkább a képesség kialakítása a lényeg, hogy a rádióhallgatók számára is „láttassunk” egy-egy kiállítást, egy-egy épületet, hogy a kérdések és válaszok nyomán el is tudja képzelni azt, amiről beszélünk. Amit a munkámból hiányolok azonban, az az a műfaj, amellyel tulajdonképpen elkezdtem a rádiós munkámat: a jegyzet. Arra ritkán jut már lehetőségem, de ha az írott sajtóban kell megjelentetnem egy-egy tudósítást, akkor ott érzem, hogy az egykori jegyzetírás elemei visszaköszönnek, vagy pontosabban mindig szeretek olyan fordulatokat bevinni az írásomba, amelyek túlmutatnak egy száraz(nak tűnő) beszámolón.

KkF: „…kutatómunkám középpontjában áll a barcasági csángók történetének, néprajzának, egyháztörténetének kutatása, illetve evangélikusságom okán az evangélikus vallási néprajzé is. Kutatómunkám hozadéka a szórványtevékenység is.” – írtad egy bemutatkozásodban. Végzettséged, ambícióid folytán más dolgod is lenne a világban, mint pl. engem kérdezni egy-egy újonnan megjelent kötetemről pl. a Bartókon. Elárulod iskoláidat, végzettségedet, szakterülete(i)det?

VE: Második elemista koromtól egészen az érettségiig angoltanár szerettem volna lenni. Másodikban kezdtem el az angolt tanulni, és attól kezdve ez lett a vágyam. Minden lett belőlem, csak angoltanár nem. Ráadásul 11 év nyelvtanulás, gyakorlás és fordítás után, ma már úgy érzem sokszor, hogy meg sem tudok szólalni azon a nyelven. Amikor bekerültem Brassóban a gimnáziumba („Unirea” történelem–filológia líceumba), még az év elején összehívta egy számomra ismeretlen tanár mindazokat, akik barcasági csángók, vagy legalábbis a lakhelyük szerint azok lehettek. Mivel én is Bácsfaluban éltem akkor (a történelmi Hétfalu egyik településén), én is a megszólítottak között voltam. Akkoriban egyáltalán nem voltam tudatában egyébként a származásomnak, és nem is emlékszem arra, hogy ez mikor változott. Ugyan Bácsfaluban laktam, édesapám ott volt evangélikus lelkész, de ő Krizbáról származott, ami szintén a barcasági csángók tíz falujának egyike. Szóval, az egykori tanárunk, Reiff István elmondta, hogy létezik egy Zajzoni Rab István csángó kör, és gyűjtsük össze a hagyományokat, a folklóralkotásokat, mentsük át az utókornak. Nem is sejtettem, hogy az az egykori iskolai szünet annyira meghatározza majd később az életemet, hiszen – mint mondtam – angoltanárnak készültem. A kíváncsiságomat felkeltette, próbáltam gyűjteni is, de egy 14 éves gyerek nem érthetett ehhez, hát nem is jártam különösebb sikerrel. Viszont igyekeztem később összegyűjteni azokat az írásokat, amelyek a barcasági csángókról szóltak. Érettségi után úgy alakult az életem, hogy mégsem lettem tanár, sőt, az egyetemet is igen későn kezdtem el egy németországi vargabetű után. Ott viszont tovább mélyült az érdeklődésem a Barcaság iránt, és amikor Németországból Magyarországra kerültem, már tudatosan foglalkoztam néprajzzal, még ha nem is az egyetemi oktatás keretében. Az ELTE-n a román nyelv és irodalom szakot kezdtem el, és az akkori rendszer szerint a kulturális antropológia alapozót, majd arra is felvételiztem. A néprajz szak szóba sem jöhetett, mert a mi tananyagunk teljesen eltért a magyarországitól, így gyakorlatilag négyévnyit kellett volna pótolnom. A tanszéki órákra azonban bejártam, tantárgyakat is felvehettem. Mivel a pedagógiai gyakorlatot csak Gyulán lehetett volna elvégezni, az ott lévő román gimnáziumban, egy kisgyerekkel nehéz lett volna utazgatni. Így ez elmaradt, és végzettségem szerint román nyelvű előadó lennék. Kultúrantropológiából nem diplomáztam, mert közben Voigt Vilmos tanár úr rábeszélt, hogy iratkozzam be az összehasonlító folklorisztika doktori iskolába, lévén, hogy közben haladtam a kutatásaimmal, publikációimmal. Így a diplomamunka írása helyett inkább a doktori tanulmányaimra koncentráltam (a téma ugyanis hasonló vagy ugyanaz lett volna: halotti szokások a barcasági csángóknál), szorgalmasan gyűjtöttem az anyagot a dolgozathoz, aminek a védése még várat magára. A szakterületem – gondolom – már kiderült: minden, ami a barcasági csángókhoz köthető. Bár alapvetően néprajzi szempontból közelítettem a közösséghez, időközben az evangélikus egyháztörténetben is elmélyedtem, sőt, világháborús eseményekben is, de természetesen mindezekhez a néprajzi terepmunkám vezetett.

KkF: Egy 2024-es videóinterjúban kérdeztek téged a Petőfi Sándor Program keretében, Négyfaluban végzett munkádról. Nem kering a köztudatban (eléggé), hogy mi is valójában a Kőrösi és a Petőfi Program.

VE: A Nemzetpolitikai Államtitkárság két ösztöndíja. A Petőfi Sándor Program a szórványközösségeket célozza, míg a Kőrösi Sándor Program a diaszpórát, és az ösztöndíjas jelöltnek pályáznia kell. Különböző fogadószervezetek (egyesületek, egyéb civil szervezetek, gyülekezetek) képviselői nyújthatják be igényüket a segítségre. Ők megjelölik azt, hogy milyen tevékenységre várnak ösztöndíjast, a programba jelentkező is megjelöli, milyen területen szeretne dolgozni. Ha egymásra talál a kereslet és a kínálat, akkor elindul a közös munka. Értelemszerűen a Petőfi-ösztöndíjas a Kárpát-medencében tevékenykedik, igaz, Kárpátaljára most nem mehet ösztöndíjas. Ezt a pályázatot is a véletlen szülte. Nem gondolkodtam a programon, de úgy alakult, hogy négy évvel ezelőtt megpályáztam. Akkor Brassóba neveztek ki civil egyesületekhez és az egyik református gyülekezethez, de természetesen Négyfaluban is sokat segítettem az ottani szervezeteknek. Így a következő két évben már tudatosan pályáztam vissza, akkor Négyfaluba, illetve Barcaújfaluba kerültem, idén pedig a Vízakna-Nagyszeben-Oltszakadát háromszögben működöm.

KkF: Az említett videós beszélgetésben szóltál a Barcasági Füzetekről. Mi célt szolgálnak ezek a kiadványok? S jól tudom, hogy a Barca Kiadó alapítója és vezetője is vagy?

VE: A barcasági csángók neve ma sem cseng túl ismerősen a nagyvilágban. Ráadásul a róluk szóló könyvek is rétegirodalomnak számítanak, bár nemrég lepődtem meg azon, hogy bekerültek köteteim az erdélyi oktatásba. Így tehát bármely kiadót kérdeztem, nem kapkodtak a kéziratok iránt, ezért úgy döntöttem, létrehozom a saját kiadómat. Így jelentek meg a Barcasági könyvek, amelyekben igyekeztem olyan parasztköltők írásait vagy éppen a fent említett Reiff István tanárom iskolanaplóját kiadni, amelyek a helyi értékeken és eseményein a magyar történelemnek is fontos időszakait világítják meg. A sorozat most kissé szünetel, bár kézirat lenne elég, mert időközben Négyfaluban beindult a Pro Terra Barcensis, a Barcaságot népszerűsítő munkánk, amelynek motorja Hlavathy Zsuzsánna, a Barcasági Csángó alapítvány vezetője. Ha addig egyedül próbáltam népszerűsíteni a Barcaságot, innentől kezdve lett egy csapatunk Kovács Lehel István informatikai professzorral, helytörténésszel kiegészítve. Először csak informatív szóróanyagokat készítettünk, aztán jöttek a tematikus helytörténeti naptáraink, illetve a Barcasági füzetek. Azokból már hat jelent meg, múltról és jelenről, hagyományról és az azt továbbadó kézművesekről, és helyismereti füzetek gyerekeknek sok-sok feladattal, amelyeket azonban a felnőttek is élvez(het)nek. Ráadásul ezen utóbbi két füzet, a Hétfalu gyerekeknek és a Barcaújfalu, Krizba és Apáca gyerekeknek olyan jó felépítésű lett, hogy a szerkezete bármely más településre is ráhúzható, segíthet bárkinek a helyi értékek megismertetésében.

KkF: Az Olvasat irodalmi portálra igyekszem olyanokat (is) kérdezni, akik be tudnak számolni egy-egy futó kutatási programjukról, újabb könyvükről. A barcasági csángók kálváriájacímű köteted (Barca Kiadó, Budapest, 2008) megjelenése után újabbak várnak kiadásra. Mesélnél róluk?

VE: Az az igazság, hogy több kézirat is van, de nincsenek végleges állapotban. Ilyen a néhai csernátfalusi (Hétfalu másik települése) lelkész, Kiss Béla hagyatéka, amely részben hitéleti, részben helytörténeti. Ez két kötetre rúgna. Vagy pálya- és kortársának, Járosi Andornak a levelezése, amely szintén megrekedt, mert több időmet vitte el az ösztöndíjas munka, valamint a Barcasági füzetek-sorozat. De folytatnom kellene még a parasztköltők hagyatékának a kiadását is, mert az is nagy adósságom a közösséggel szemben, viszont néha úgy érzem, nem vagyok elég fegyelmezett a munkához. Ismét magamra kell kényszerítenem egy menetrendet, hogy rendszeresen haladjak az anyagokkal. Szerencsére ma már van segítségem a gépelésben, így a versekkel, dokumentumokkal nem nekem kell bajlódnom, majd csak a szerkesztéssel és kiadással. Remélem, jövőre már letehetek valamit újra az asztalra, szeretném a sok kutatást végre formába is önteni.

KkF: Ne titkoljuk, nagymama lettél. Felkészülhet az ember erre a feladatra, vagy a világ legtermészetesebb dolga? A szülőföldednek tartott Barcaságban mit örököltél őseidtől a családról, a gyermekvállalásról, a közösségért végzendő faladatokról?

VE: „Anya, fényképezz! – mondta a lányom, amikor épp kiemelték első unokámat. Nyilván a csodát mindenki meg akarja örökíteni, látni azt, amiről korábban fogalma sem lehetett, főleg, hogy a technika már lehetővé is teszi. Meg talán a gyerekeknek is könnyebb elmagyarázni a születést, mint a hagyományos gólyamesével, amiről, persze, szintén nem mondunk le. Szóval, így született meg az a kép, amikor Dánielt felemeli a bába, de a köldökzsinór még az anyaméhhez köti. Természetesen párás szemmel, csoda, hogy egyáltalán jó lett. Aztán két évvel később kopogtatott Liv. A másodiknál már tudatosabb az ember, de nem tud eléggé felkészülni ott sem. Minden csupa meglepetés. Ma már ő is harsányan kiáltja, hogy mamiiii!
A szülőföldet illetően: azt hiszem, mindenkinek el kell távolodnia tőle legalább kis időre, hogy visszatekinthessen, és láthassa az értékeit, még akkor is, ha igaz a mondás, hogy senki sem lesz próféta a saját hazájában. Amikor elmentem Ceaușescu Romániájából az akkori NSZK-ba, azt kérdeztem magamtól, hogy ugyan mi hiányozna innen? Akkor csak a politikai rendszert láttuk benne, magát a szülőföldet kevésbé. Aztán Németországban rájöttem, hogy még az otthoni jó ivóvíz is hiányzik. A Barcaságon nőttem fel, de vakációimat szülővárosomban, Marosvásárhelyen, a nagymamánál, (gyerektelen) nagynéniknél töltöttem. Az volt mindig az álomhely: a brassói tömbház után a kertes ház, az évközi tanulás után a szabadság sok mozizással, ott volt gyermekmozi is, a Maros-parti fürdőzésekkel. És hangsúlyosan magyar nyelven minden, ami akkoriban nem is tudatosult. Elvégre az anyanyelvem maga volt a természetesség, még akkor is, ha Brassóban – amíg ott laktunk – románul beszéltem az utcán.

Aztán egyszer Krizbán álltam apai nagyanyám sírjánál, és úgy éreztem, hogy én oda tartozom, még akkor is, ha a falut nem ismertem, rokonunk is alig van már ott. Talán az volt az igazi megérkezés, mert a tudatosság, hogy a Barcaságról, csángóiról beszélnem, írnom kell, már jóval korábban kialakult, feladatommá vált. Talán már németországi éveim alatt. Ennek ellenére majdnem letértem a néprajzosi útról, de egy konferencia a Református Egyház Doktorok Kollégiumán, egy beszélgetés Molnár Ambrussal, a vallási néprajzi szekció megalakítójával olyan hatásos volt, hogy rádöbbentem, az evangélikus néprajz az én feladatom, azzal el tudok indulni. Ebben segített két néhai mentorom, professzorom, Voigt Vilmos és Szigeti Jenő. Tulajdonképpen a konfirmáció monográfiája volt az, amelyben ismerkedtem a szülőföldemmel, a vallásommal, az egyházammal, a felmenőimmel, és az vezetett el aztán a további témákhoz, a holisztikus szemlélethez: a barcasági csángók történetéhez és kultúrájához. És ha ma megkérdik, mi a foglalkozásom, sokkal inkább azt mondanám, hogy kultúrakutató, a német Kulturwissenschaft vagy az angol Culturel studies alapján. A további megítélés pedig az utókor dolga…