Vigyázz, mert figyellek!
Gáspár Ferenc 1957-ben született; író, újságíró, kiadóvezető, magyar–történelem szakos tanár. József Attila-díjas (2022), a Magyar Kultúra Lovagja (2018). Ahogy Bene Zoltán írta róla: közel húsz kötetében „a történelmi regény műfajának egyik sajátos, megújító képviselője”. 2026. október 23-án, a Magyar Írószövetség ’56-os megemlékezésén vehette át az Arany János-díjat. – Lapunk állandó szerzőjével Kovács katáng Ferenc beszélgetett.
Kovács katáng Ferenc: Szinte hónapra pontosan négy éve beszélgettünk ezen a fórumon. Gyermekéveidtől 65 éves korodig faggattalak jóról, rosszról, tehát majdnem mindenről. Utolsó kérdésem a szokásos volt, elárulod-e, hogy mi van a tarsolyodban, milyen új kötetek megjelenését remélhetjük tőled. Kettőt emlegettél: Én, Mátyás király, ami beszélgetésünk évében meg is jelent (2022), de az Összhang munkacímű gyűjteményes köteted még két évet váratott magára, és végül a Fekete pálya (Az ítélet című kisregény és novellák) címet kapta. Az előbbit olvastam, a másik valahogy elkerülte a figyelmemet (pedig követem a Napkútnál megjelenő könyveket, s többnyire onnan választok, ha jut időm és energiám a könyvismertetésre). Megkérlek hát, tedd meg helyettem, hogy beavatod az olvasókat elébb a trilógiád harmadik kötetébe, aztán a „komor címűbe”.
Gáspár Ferenc: Valójában ezek (Janus – Galeotto – Én, Mátyás király) áltörténelmi regények, nagyképűen mondhatnám, „epimodernek” (Emmanuel Bouju francia irodalomtudós találmánya), egyszóval, aki az igazi Janus Pannoniust, Galeotto Marziót és Hunyadi Mátyást szeretné viszontlátni a könyveimben, az biztosan csalódni fog. Ellenben aki a maihoz hasonló hősöket keres – meg nem értett „nyugatimádó” költőt, aki végül mégiscsak „hazai”, magyar nyelven írja a verseit (Janus); hit és hitetlenség között tévelygő filozófus írót, aki végül arra a következtetésre jut, hogy akár hisz Istenben, akár nem, a nagy műveket mindenképpen meg kell írni, mert egy biztos dolog van csak az életben, mégpedig az, hogy a halál mindenkit elér egyszer, s addig, míg van időnk és egészségünk, munkálkodnunk kell (Galeotto); no és egy olyan játékos kedvű uralkodót, aki folyamatosan helyet és öltözéket cserél az udvari bolondjával, hogy az urakat az orruknál fogva vezesse, de közben, mert sokkal előrelátóbb és nagyratörőbb náluk, végzetes magányra van ítélve (Mátyás király) –, nos, az biztosan örömét leli majd ezekben a regényekben. Az Én, Mátyás király alapötlete, a „cserélgetés” két nagy költőtől, Arany Jánostól és Diószegi Szabó Pál barátomtól származik. Az előbbi megírta a Pázmány lovag című vígballadát, melynek két sora – „Légy te király, én pedig egyszerü kiséret: / Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet” – a könyv mottója is lett egyben. Másikuk, vagyis Szabó Pali nemcsak költő, hanem történész is, és a középkori okleveleket tanulmányozva rájött, hogy Mátyás király nem tizenöt, hanem nagy valószínűséggel tizenkilenc évesen lett az ország uralkodója. Innen származik a gondolat, hogy Lebersittel, a bolonddal, mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra, csak éppen az egyikük – a bolond – némileg fiatalabb kiadásban éli életét a magyar reneszánsz korban. A regénynek – mely számos valós történelmi esemény mellett egy erotikus szerelmi történetet és sok más érdekességet is tartalmaz – egyébként az a vége, hogy Mátyást a magányában pont az a keresztény hit vigasztalja, aminek a keresésére Galeotto elindult, de nem találta meg. Ezért verette a király a pénzeire Madonnát a kisdeddel. Látod, majdnem elfelejtettem, hogy a Fekete pályáról is kell mesélnem. A címadó tárcanovella egy balul sikerült síelés történetét meséli el, viszont rímmel az Ítélet című kisregénnyel, mely eredetileg az Írószövetség pályázatára készült. (Ezért is érdemes pályázni!) És hát vannak benne még komor hangulatú elbeszélések, mint például A kivégzőmester vagy az Örökké élni című. De a kötet tartalmaz egészen vidám, kedélyes írásokat is, mint Az ígéret földje, a Büszke magyarok Budapesten vagy a Tengerre, magyar! című. A Nem baleset volt, az Akkor és az Április négyről szóljon az ének egy olyan ciklus kezdeti novellái, melyekhez szervesen kapcsolódik az Ítélet című kisregény. Ezek a már nem annyira közelmúlt, az 1956 utáni megtorlás és a hatvanas évek Kádár-korszakát dolgozzák fel irodalmi formában. Egyre több ilyen írásom van, lehet, hogy egy külön kötetet is megérne, de ez már a jövő zenéje. Egy másik vonal, ami az utóbbi években egyre jobban érdekelt és inspirált, a mesterséges intelligencia és a hozzá szorosan kapcsolódó robotika témája. Ezekből ízelítő a Kétszarvú ember és a Számíthatnak rám című fanyar humorú írások. Utóbbi értékítéletet azok mondták, akik olvasták, hallották őket. A Számíthatnak rám címűt például a kitűnő költő és egyben zseniális színész, Lázár Balázs olvasta fel a könyvbemutatón, a BAB Galériában, kitörő sikerrel.
KkF: Látom, nem tartod a kétéves lépéstávolságot: 2022, 2024, 2025. Trianon unokái című köteted bemutatója 2025. október 16-án volt a Klebelsberg Kastély Szalonban. Az újabb trilógiád első kötetét (Trianon fiai, 2020) nemcsak olvastam, de írtam is róla A neten megleled! Fekete-piros! El ne felejtsd! címmel a naputonline.hu-n. Az unoka történetéről azonban most neked kellene beszámolnod!
GF: Igen, a Trianon unokáit, sőt a lányait is megírtam már – utóbbi jövőre fog megjelenni –, rengeteg új kalanddal fűszerezve. Tulajdonképpen rájöttem, hogy sok minden történt Baján is, és Budapesten is az 1919-es esztendőben, nem véletlenül kerültek Kun Béla és társai a gyűjtőfogházba, és a kommunisták elleni rossz érzés sem volt egyedi jelenség. (Lásd még Tormay Cecil Bujdosó könyv, Fekete István Zsellérek, a kortárs írók közül pedig Bene Zoltán Igazak című regényét.) Kalandvágyó ifjú hőseim pont a politika változásai miatt bonyolódnak bele egy szövevényes ékszercsempészési, majd rablási ügybe, aminek a megoldása csak a Trianon lányai c. kötetben lesz kifejtve. Ráadásul pont tavaly nyáron került kezembe feleségem nagyapjának, Kósa Imrének hihetetlenül jó stílusban megírt naplója, így muszáj volt őt is szerepeltetnem a harmadik kötetben. Egy régi családi adósságot is törlesztek ezzel, hiszen a főszereplő vezetékneve nem Kemény volt a valóságban, hanem Kósa. Egy hamis igazolvány segítségével ezért Kemény Lászlóból is Kósa lesz a következő kötetek lapjain, mert már írom a negyedik részt is.
KkF: Boldogh Dezső interjúvolt téged a minap (2026. augusztus 25-én), és pont a fent tárgyalt köteteid kapcsán ütötte meg a fülemet egy válaszod: „A fene se akart történelmi regényíró lenni. […] A regényírás melós dolog. Hosszútávfutás, leginkább maratoni, de ha lenyomtad az első ezer métert, beindulnak az endorfinok, kezded jól érezni magad.” Ezt kifejtenéd bővebben az Olvasat olvasóinak is?
GF: Ez tulajdonképpen két kérdés, úgy is fogok válaszolni rá. Novellistaként kezdtem, első elbeszéléseim a Lyukasórában jelentek meg, Varga Domonkos szerkesztésében. A történelmi regény gyakorlatilag úgy adódott, hogy éppen kirúgtak az egyik országos napilaptól, és nem volt munkám. Akkoriban lett népszerű a Harry Potter-sorozat, kíváncsiságból elolvastam az első négy részt, és úgy éreztem, én is tudok hasonlót írni, ám belecsempészem a magyar történelem fontos és nevezetes eseményeit. Mivel magyar–történelem szakos tanár vagyok, ez nem okozott különösebb nehézséget. Így indult a Johnny Fortunate (Szerencsés János)-sorozat. Lassan rákaptam a dolog ízére. Ez a kérdés második része. Sokszor döcögve indul a meló, mert ki kell találni, miképpen szólítom meg az olvasót, hogyan tudom minél jobban bevonzani a regény cselekményébe. Kik legyenek a fontosabb szereplők, mi legyen az ív, hová fusson ki a történet. Aztán mikor az első nyolcvan oldal megvan, egyszerre csak életre kell az egész, és akkor már könnyebb elszáguldani a végkifejletig. A Trianon fiai utolsó jeleneteit például egy délelőtt folyamán írtam, megállás nélkül, négy órán keresztül. Csak úgy füstölt a klaviatúra. Nagyon élveztem, de tudtam, hogy ilyen élmény kevés van az ember életében. Meg kell dolgozni érte, mint a százméteres síkfutónak, aki hosszú éveken át edzi magát azért a tíz másodpercért – na jó, kilenc és fél –, amivel megnyerheti az olimpiai aranyérmet.
KkF: Évek óta követjük egymás megjelenéseit. Én például, amint hajnal hatkor új írások kerülnek az olvasat.hu felületére, s egy írásom köztük van, ujjongva olvasom. De még az első kávém előtt a tiédet is, ha van tárcád vagy könyvismertetőd. S menten írok neked, hogy olvastalak ám, vigyázz, mert figyellek! A Bene Zoltán készítette interjúban (Nem elefántcsonttoronyban) gyakori folyóirat-megjelenéseidet így magyarázod (amiben némileg magamra is ismerek): „…egészen önző okokból kezdtem el recenziókat írni. Tudniillik hiába jelent meg már tizennyolc önálló kötetem, még mindig kisdiákként várom azt a pillanatot, amikor nyomtatásban láthatom viszont a szövegemet, akár hagyományos, akár online formában.” Gyakran talállak a tárcarovatban, s időnként nagyokat derülök sajátos humorodon. Közel áll hozzád ez a műfaj?
GF: Abszolút. Mert hiába a regényírás endorfináradata, alapvetően mégis novellistának tartom magam, s ezen belül a tárca roppant közel áll hozzám. Ez egy térben és időben szabad műfaj, az ember arról és akkor ír, amiről és amikor akar, csaponghat évszázadok, évezredek, korok és földrészek között. Megírhatod a véleményedet, gondolataidat. Ennél a novella sokkal kötöttebb. Ott háttérbe vonulsz, te csak mozgatod a szereplőket. Tulajdonképpen az igazi novella, az elbeszélés valószínűleg az epika csúcsa, mert ott nincs regényidő, nem lehet kedélyesen csónakázni a karakterekkel teleírt lapokon, ott már az első mondatokkal meg kell sorozni az olvasót. Borges írja valahol, hogy ez olyan, mint az ökölvívás. Végig fent kell tartani a feszültséget, és az utolsó sorokban bevinni a KO-t, a kiütést. Egyszóval én is repesve várom kéthetente a szerdákat, mikor megjelenik a tárcám, és külön öröm, ha még a recenzióm is valamelyik pályatárs frissen megjelent művéről. És vigyázz, én is figyellek, olvaslak Téged!
KkF: Megkaptam tőled a publikációs listádat. Kilenc oldal sűrű sorokkal. Nem félsz, hogy elaprózod magad, s elszalasztod egy több száz oldalas Mohács vagy pozsonyicsata-trilógia, netán egy hömpölygő családregény megírását? (Lásd Karl Ove Knausgård világhírt hozó, kb. 3500 oldalas önéletrajziregény-folyama: Mein Kamp – Harcok).
GF: Nem szeretem Ove Knausgårdot. Csak az első könyvét olvastam, és meg is írtam róla a véleményemet. Pilinszkynek van egy jó mondása, amit nem biztos, hogy pontosan idézek, de valahogy így szól: „Nem az számít, hogy hányat ver a madár a szárnyával, hanem az, hogy íveljen.” Azonkívül újabban kicsit összejöttek a betegségek, és ez az időszak inkább a rövid műfajnak kedvez.
KkF: Ha már említettem a felvezetőben a rangos díjaidat, feltétlenül beszélnünk kell az utóbbi két évben elnyertekről, a 2025-ös Tokaji Írótábor Hordó-díjáról és az idei Arany János-díjról! Óhatatlanul a kedves családbarát Pregitzer Fruzsina színésznő szavai jutnak az eszembe, az Olvasaton jelent meg egy interjúmban: „A kitüntetések egyszer csak szembe jönnek, valamiképp meglepnek, elgondolkodtatnak, természetesen nagyon örülök nekik, de… Mindenképpen mély levegőt vesz az ember, hiszen a »léc még feljebb került«, még kevesebb lazaságot engedhetek meg magamnak…” Te hogy vagy ezzel?
GF: Nagyjából így. Több díj, több felelősség. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mikor leülök (újabban az isiász miatt inkább állok) a gép mellé, akkor erre gondolok. Inkább lelkesítenek a díjak, egyfajta visszajelzések, hogy a szerkesztők és az olvasók szeretik, amiket írok. Mint ahogy Te is.
KkF: Könyvírásban szereted a trilógiákat. Immár nagyapának is háromszoros lettél, mint én. Ígérted, hogy talán egyszer mesekönyvet is írsz. Lassan kifutsz az időből, a fejedre nőnek a kicsik. Írj hát! Igaz, óvodásoknak még nem valók Trianon vagy Mohács, de Szent Margit jótündérnek, Erzsébet királyné mesebeli királylánynak vagy János várkapitány kisebbik fiának, Matyinak turpisságai már igen…
GF: Meglátom. Egyelőre megvannak a prioritások, nem nagyon fér bele a mesekönyv. Persze a jövőben minden lehetséges. Bende, a legidősebb unokám most tanul olvasni. Hamarosan érdekes lehet számára, ha saját maga elolvashat egy róla szóló történetet is, nemcsak a tankönyvi meséket.
KkF: Hogy négy év múlva, egy újabb interjúban legyen mivel indítanom, megkérdezem, milyen kötetekkel szeretnél meglepni bennünket a jövőben?
GF: Amint említettem, jövőre jön a Trianon lányai, melyben a bajai történetben egészen 1919 májusáig; a jelenkoriban pedig 2026. április 13-ig jutok el. A Napkútnál tervben van egy novelláskötetem is, és az Orpheusznál is az Olvasatban megjelent tárcáimból egy válogatás. Ez utóbbi nem lesz egyszerű, ha jól számoltam, a nyolcvanhatodiknál tartok.




