Harangszó a küldetésre – Pillanatkép Szentmártoni Jánosról

Kereken huszonöt éve, mindjárt a megismerkedésünk napján, 2001-ben, a Tokaji Írótáborban, kezdetben egyáltalán nem az irodalmi-közéleti szerepvállalás fontosságáról beszélgettünk este tizenegytől virradatig, a szállást nyújtó kollégium sarkánál lefutó esőcsatorna mellett, az akkor huszonhat éves Szentmártoni Jánossal. Hanem arról, hogy a fiatal irodalomból hova tűnt a nemzet akkoriban is súlyos – és korábban még gyötrelmesebb – gondjainak megszólítása, honnan jött az erre irányuló előkelő némaság, a jégcsapokat meresztő arisztokratikus hideg. S mit kellene tenni, hogy ez a sivár helyzetkép megváltozzék, az okokat mozgató erők világossá váljanak, és a küldetéses alkotói program körükben is kimozduljon végre a divatnak láttatott, ám nagyon is tudatos manipulációkkal megszerkesztett holtpontról. Szentmártoni János versei és a Magyar Napló szerkesztőségében tett munkálkodása egyértelmű biztatást adtak arra, hogy közösen ostromoljuk az éjszakát ezekkel a kérdésekkel, amelyekből aztán csaknem félnapos, sőt másnap is folytatódó diskurzus kerekedett. S ennek a párbeszédnek a szívósságát éppen az adta, hogy az ifjabb beszélgetőtárs korántsem a feladatoktól való elhatárolódás, az óvatos bekkelés és a nemzeti elkötelezettségből kivonuló udvari elegancia vonásaival szólalt meg. Hanem az új make-uppal, a kozmetikumokkal és a mesterkedésekkel szemben fellépő határozott szellemi ellenállás, az útkeresés és a reális esélyek nyomozásának szándékával.
Ott, akkor még egyikünk sem gondolta, hogy tíz év sem telik el, s 2010-ben ezt a fiatalembert a Magyar Írószövetség elnökévé választják, majd ezt a döntést még kétszer megismétlik, összesen kilenc esztendőre jelölve ki élete meghatározó szellemi kereteit. Sőt azt sem sejtettük, hogy 2015-től, Oláh János esernyője alatt munkatársak leszünk majd a Magyar Napló folyóiratnál és Kiadónál, ahol korábban – más feladatai mellett – nyolc éven át szerkesztette Az év versei sorozatot. Az e műhely lapjainak, könyveinek és rendezvényeinek közös programozásai további alkalmakat adtak azután az újabb és újabb aktuális irodalmi témák átbeszélésére. Azt sem súgta meg aztán – az egykori hegyaljai éjszakában – szakadatlanul a szavainkba duruzsoló esőcsatorna, hogy a Magyar Írószövetséget irányító munkája mellett jó tíz év elteltével, 2012-től 2020-ig a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke is a fiatal Szentmártoni János lesz. S ha nem emelt volna már addig is éppen elég megoldandó irodalmi ügyet és problématömeget a vállára az idő és önmaga elszánása, mindezek mellett még fontos tisztségeket vállalt (s ez a lista korántsem teljes) a Móricz Zsigmond Ösztöndíj Kuratóriumában, a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom, majd Könyvkiadási, azután Anyanyelvi Kollégiumában, majd a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője lett. Alig néhány éve pedig (a köztestület Irodalmi Tagozatának 2013-tól előbb levelező, majd rendes tagjaként), 2024 augusztusában a Magyar Művészeti Akadémia – köteteket, egyéb kiadványokat és filmeket készítő – könyvkiadójának is őt választották a vezetőjévé.
Ám e közszereplői és vezetői feladatain túl, ami itt, most mindezeknél fontosabb: Szentmártoni János a maga nemzedékének egyik legkiválóbb szépirodalmi alkotója is, aki a költészetben, prózai munkákban, továbbá értekező és retorikai műveiben is emlékezetes köteteket bocsátott útjukra. Annak ellenére, hogy írószövetségi, majd egyéb vállalásai közepette gyakran nemhogy írásra, de még olvasásra is alig marad ideje: „Szégyellem, de amióta elnök vagyok, s mellette számos közösségi feladatot vállaltam, hogy segítsem a könyvek íróinak boldogulását, alig van időm olvasni. Egyszerre négy-öt megkezdett könyv vár rám rendszerint a lakás különböző pontjain (ablakpárkányon, éjjeliszekrényen, konyhapulton…), de esténként pár oldal után már csukódik is a szemem…” – írja a Könyv és diófa című karcolatában (2019). Költői munkái napjainkig mégis tíznél több saját kötetben, jó harminc antológiában, csaknem tucatnyi nyelven (angol, bolgár, finn, francia, horvát, lengyel, német, orosz és szerb fordításokban) juthattak el az olvasókhoz; spanyolul és románul önálló kötete is napvilágot látott. Szomjúság címen kisregényt írt, s esszéi, kritikái, interjúi, beszédei szintén kötetben juthattak el az olvasókhoz.
Versei és prózája a hetvenes években született generáció korélményét, lázadásait, útkereséseit, a nemzeti sors és jövő iránti elemző figyelmét tükrözik koncentráltan. Elméleti írásai pedig – elődei és kortársai irodalmi programjainak és műveinek elemzésével – az irodalom révén is építeni kívánt magyar progresszió nyomvonalait keresik. Mert a legnagyobb taglétszámú (közel 800 főt számláló) magyar írói szervezet elnöki tisztsége (már csak nehézségi ereje miatt) ugyan meglehetősen fogva tartotta a sikeresen indult költőt és írót, másfelől viszont új távlatokat, irányokat is nyitott tehetségének: munkásságát szépírói műveinek modulálása mellett az elméleti-teoretikai irányokba is ösztönözte. A tudatosan gazdagított irodalomtörténeti és -elméleti elmélyülésnek az abban fogant tradícióértelmezés, örökségfeltárás és ezek viszonya a kor irodalmához válnak elméleti alapkérdéseivé. Érveit a teljesebb magyar irodalom kronológiai és tematikai koordinátarendszerében fejtve ki, Szentmártoni János a legközelebbi kulminációs, a társadalmat előremozgató irodalmi cselekvéseket egyértelműen 1848 és 1956 fordulópontjaihoz kötődően jelölte meg, s ezekhez arányosította s viszonyítja ma is jelenét. A Nagy László-i „küzdelmes beszéd” ezért számos írása, beszéde, nyilatkozata, költői és elbeszélői munkája elemi karakterező vonása lesz.
Ebben a gondolkodásban pedig – az ötvenes évektől induló alapzaton – egy alaposan átszűrt, komoly irodalomtörténeti ívű látásmód és értéktudat határozza meg mind magabiztosabban önmagát. Középpontjába elsőként a diktatúrákkal küzdő, gyakran azoknak áldozatául eső vagy erőiktől félresodort alkotók és értékek kerülnek. Később, a rendszerváltozás utáni időkből pedig a korábban eltaposott minőségeknek és a fiatal irodalom társadalomelemző csoportjainak a múlt és a jelen árny- és rémképeivel viaskodása jut a centrumba. Külön tanulmányt érdemelne például a törődésnek és a szeretetnek az az elemzői megnyilvánulása, amellyel Szentmártoni János a Rákosi-, majd a Kádár-diktatúrában elhallgattatott, bebörtönzött, kivégzett, öngyilkosságba vagy korai halálba hajszolt alkotókról, így Gérecz Attiláról, a füveskertiekről vagy Béri Gézáról emlékezik. Ahogyan az emlékezetből is kiradírozni – sőt kitépni – akart arcukat kiemeli a feledésből, és tudatosító módon a jelen tekintete elé helyezi őket. De a magyar irodalom közelmúltjába nézve a legnagyobbak sem kerülik el figyelmét. A régebbi és a közelmúlt nagyjai, az ötvenes években fellépett, majd a pályájuk és sorsuk gulágjaira, pályalehetőségeik recski táboraiba száműzött alkotók mellett irodalomtörténészi igénnyel tekint a maga kortársai: a vele hasonló korúak nemzedékének irodalmi és irodalomtörténeti beágyazottságára s az idősebb nemzedékek legjobb képviselőinek értékteremtéseire is. Weöres Sándorról írja többek között, hogy a költő: „…nem tehetett róla, hogy egy kicsivé kaszabolt ország hazug diktatúrájának belső emigránsaként volt kénytelen élnie igen gazdag életét.” Miközben „…a nyelv zsenije és a költészet géniusza lett.” (Az ég-sapkájú ember).
Szentmártoni János tehát – akár verset, akár szépprózát, akár irodalomtörténeti tanulmányt ír, kétséget sem hagy afelől, hogy amikor az irodalomról szól, a létezés egyik legfontosabb értékéről beszél, és folytonosan ennek a saját életéhez is elemien hozzárendelt entitásnak a védelmében cselekszik. A nemzeti önbecsülés, a jövőhit stabilizálása, az irodalom szeretetét helyreállító oktatás, az írókat segítő programok és a teljesebb kulturális intézményrendszer irodalmi erőinek egybekapcsolása ezért számos cselekvési részmozzanatot határoztak meg írói és írószövetségi életében. Így – amiképpen a Győri Könyvszalon is cselekszi – mindenekelőtt a könyvtől, az irodalmi műtől elidegenített olvasók visszahódítását a sorsukat tükröző igényes művek és új fórumok teremtése révén. Nehogy a magyar irodalom is úgy járjon Európa eme szélvészes sarkában, mint a gyermekkor egykori, immár megöregedett, beteg hőse az író emlékezetében: „Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában – írja –, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron” (Nagyapám érintése).
Művei és az irodalmi életben kifejtett tevékenysége ezért az irodalom és az irodalmi lét mediátorerőin keresztül a teljes huszonegyedik századi Kárpát-medencei magyar sors progresszív restaurációját: társadalmi, szellemi, erkölcsi jövőképét szolgálják. Ami felé pedig a szerző, a szerkesztő, az irodalomszervező és a vezető az új Európában a leghatározottabban törekszik: egy újragondolt magyarság a 21. század történelmi és kulturális feltételei között. E progresszív rekonstrukciónak intenzív része a határon túli magyar írókra kiterjedő fokozott figyelem és a szomszéd népekkel épített hidak új erősítése is. Ahogyan minderre vallóan az Eső előtt hazatérni című versében írja:

„Jó volna még eső előtt hazaérni.
Nem zaklatni föl Istent,
se háborúval, se mással.
Hazák sírjait kikerülve
elérni a tengert:
tutajt ácsolni álmainkból –”

Igen: Isten zaklatása nélkül élni, ácsolni és útra bocsátani az álmok tutaját az emberiség és abban az első antropológiai kihívás: a nemzet számára és boldogulására is. Mert látja azt is, mihez vezethet egy kultúrája, irodalma identitását, erejét veszített kis nép sorsútja a világ hatalmainak szellemi és gazdasági erőtereiben. Egyik kisesszéjében a Kiskunságban táborozó egykori „indián” fiatalok, azaz nemzedéke szabad lelkületét hasonlítja össze a később, már érett felnőttként Floridában valóban megpillantott indián arcokkal, az „indián” szíveket és testeket présbe szorító 20. és 21. század deformáló erői között. „Az aligátorshow-k hőseiben, a mocsárjárók pilótáiban, a szuvenírboltok eladóiban hiába is kutattam régi mozifilmek vagy a Nagy indiánkönyv szereplőit – rögzíti –, a szemükben mégis látni véltem, vagy inkább látni akartam, ha nem is a prérik büszke harcosait, de legalább egy fegyverrel, alkohollal és pénzzel betört nép tragédiáját. Megborzongtam tőle.
Ma már tudom, akkor követjük el az egyik legnagyobb hibát az életünkben, amikor beállunk a zsoldosok közé, akiket a bennünk lakó indián levadászásáért fizetnek.”
Jó volna tehát, ha beteljesedne Szentmártoni Jánosnak az a kérése, avagy jóslata, amellyel legutóbbi kötetének (Eső előtt hazaérni. Válogatott és új versek, Bp., 2024., FOKUSZ Egyesület – Magyar Napló) a lakóhelyét idéző Gombai hó című, utolsó versében a másik emberhez, s rajta át az emberiséghez szól:

„Megfogjuk egymás kezét.
Sétálunk egyet a télben.
S mint jégcsapokat házereszről
apránként, szinte szórakozottan,
letördelek mindent,
amitől egy életen át féltem.”

Úgy legyen!
Mert Szentmártoni János írói-költői-irodalomszervezői-kritikusi és szerkesztői életpályája a maga szellemiségével és több műfajban is alkotni tudó érzékenységével s az emberről, nemzetről, irodalomról való gondolkodásával – és számos kézmozdulatával – sokrétűen építi tovább ma is mindazt, amit leginkább fölvállalt alkotóőseitől örökölt, s amelynek szolgálatára kihívta az idő – a küldetés nem szűnő harangszavában.

Jánosi Zoltán

(Elhangzott a 25. Győri Könyvszalon Alkotói Díjának átadásakor 2026. november 6-án.)