Kaland a villamoson
Az ember utazik a villamoson, és felfelé tartja a kisujját. Nem, nem az áramszedőt akarja elérni, és azt sem képzeli, hogy még mindig az iskolában van, és jelentkezik felelésre. Akkor talán a Talpra magyart szavalja a bolondja fényes nappal a négyes-hatoson? Egyiket sem. Ebugadtát! Hát akkor mi végre, kérdezhetnénk olyan petőfiesen, elment talán az esze teljesen ebben az októberi nyárban?
Hát nem. Csak éppen véralvadásgátlót szed a szerencsétlen. És elvágódott. El, el, akár a levelibéka, szétterült az Oktogon közepén, mert még mindig szandálban jár – ezt könnyebb felvenni a csípőízület kopása miatt, mint egy fűzős cipőt –, és megbotlott a villamossínekben, vagy miben, és – mint már mondtuk – pofára esett.
Viszont mivel mindig felvág, hogy ifjan sokat focizott, és megtanult ügyesen esni, ez mégiscsak jól sikerült, mindössze a bal kisujjáról jött le a plazur olyan fél borsószemnyi nagyságban. Ez viszont vérzik. A véralvadásgátló könyörtelen egy gyógyszer, a legkisebb rést is kihasználja. Az ember ezért tartja ujját a feje fölé, és várja, hogy elálljon a vérzés.
– Hogy van? – kérdezi egy fogatlan, enyhén testes pacák, aki elállja éppen az egyetlen helyet, ahová vérző emberünk le szeretne ülni.
– Ez most túl bonyolult, hogy elmagyarázzam – veti oda a kövérnek foghegyről, aki a pacemakeréről kezd el mesélni. Na, nem olyan székfoglaló módon, csupán a maga esetét tárgyalva pesti egyszerűséggel.
– Ezektől meg is halhat az ember – jegyzi meg a kövér, de szerencsére leszáll a következő megállóban. Nem derül rá fény, hogy kikre gondolt.
Emberünk közben még mindig vérzik, és felnőtt lányára gondol, aki itt lakik a közelben, hátha itthon van. Hátha van ragtapasza. Nosza, elő a mobilt, közben a táskáját is szorongatja – annak meg leszakadt a füle –, és megpróbálja rajta megkeresni a számot. Nem veszi fel a lány, no persze, kisbabája van, az meg hol alszik, hol nem, ha igen, akkor csendben kell lenni. Mindenki lábujjhegyen jár, a csecsemő az úr. Hát hogyne, ha felébred, bömböl, legalább száztíz decibel, azt nehéz elviselni a szegény szülőnek.
Emberünknek ámde eszébe jut, hogy ha itt leszáll, mármint a Mechwart téren, akkor több patikát is talál, biztosan segítenek rajta, pontosabban vérző kisujján.
És pont amikor már belép a gyógyszertárba, akkor hívja vissza a lánya.
– Nincs semmi baj – mondja rekedtes hangon, az eséstől még mindig kicsit sokkos állapotban. – Nem kell aggódni. Nem, nem megyek utánatok a kutya futtatóba – az is van, egy örökmozgó keverék –, éhes is vagyok, megyek haza.
Közben már minden véres, a mobil, a táska, nadrág és ing.
De megoldják. Kedvesen és szakszerűen. Fenének kellett nekem három nappal a műtét után a városban rohangászni. Ezt gondolja. Aztán eszébe jut, hogy az a nővér, aki még a nyáron egyszer táncolva jött be a kórterembe, mert a mobilján talált egy olyan, de olyan kedvére valót, hogy nem bírta megállni, hogy táncra ne perdüljön az infarktus után lábadozók egyöntetű örömére, szóval ez a nővér, amikor megemlítette most neki, három hónap elmúltával, hogy milyen vérpezsdítő és búfelejtő volt őt akkor látni, hát kacéran ránézett, és tánclépésben csak kétszer, és nem többször, de megrázta a fenekét.
Az ujjam sem vérzik. Mégiscsak szép az élet.
Gáspár Ferenc
