Szemelvények Muszka Sándor verseskötetéből

Újra

Gyerekkoromból egy kertre emlékszem
Egy napszítta házra s egy kukoricás
Alján a forrás vizén a sásra
Hol árnyat susogtak a labdarózsák

Egy kertre emlékszem egy dombon túli gyárra
Forró nyarakra mit mohos kutak
Mélye kínált meg s az esti harangszó
Lággyá simítá a poros utat

Egy házra emlékszem az asztal terítve
A megszelt kenyérre s az ájtatos bor
Szavak ízére egy lányra emlékszem
S üres szobákra mit elnyel a por

(Lágyan az úr)

Ősz van s ki szállást s asszonyt magának
Nem lel s rossz sorsán végül az Úr
S küldi melléje a szelet hű társnak
S áldást fejére kéklő azúrt

Bokáz s fütyülve magát az éjnek
Poklokra révül s nem kérdi mért
Megyen s dalolva szórja szívét el
S próbál szerencsét s ha elé a vég

Újabb csapdát rejt fordít irányán
S míg vállára jobbját lágyan az Úr
Indul s dalolva nyomán magának
S szűkül ösvénnyé mélyül az út.

Nem hallik át

Várj hóhér várj még nem jött időd el
Sehol városban még hortyog a polgár
Mit ér a vég ha nem látják ezrek
S a példán okulva nem rettennek el

S egy nap nem félvén többé a pallost
A terekre gyűlnek hol maguktól részegen
Bárgyú dalokat dúdolva egyre
A hegyekbe szöknek s nem éred el

Átkod bár hallják nevetnek rajta
Leghűbb szolgád is elhagy velük tart
S járják országod láncuk leoldva
S tűzvészként terjed ez átkozott kor

Várj még higgy nékem nem jött időd el
Állati álmát alussza mind
Fülükben ott még a járom csikorgás
Kiáltozásom nem hallik át.

Vigasztalóul

Bízzuk sorsunk a csillagokra
Az éj leple alatt míg újra álmodom
Felejtsd anyám el depressziódat
Fénye a napnak mint hulló korom

Úton vagyok viszek egy házat
Tájat gyerekkort s mindent mi vagy
Balgáknak kedvez tudom e század
Nem hagyhatom hogy hagyd magad

Ne bánd hisz látod mégsem hiába
Nem nyertek semmit a csörtető hadak
Vagyok ki bajban vigasztalóul
Újra és újra téged álmodtalak.

Szabad

Szabad vagyok, mert lemondtak rólam.
Vagy csak sajnálják tőlem a golyót.
Kétezer éves kultúra véd,
ezen nevetni tudnék.

Terméketlen fák lemetszett ágai,
heverünk vetetlen ágyakon.
Senki, de senki nem emlékszik már,
a rothadás mikor költözött belénk.

Egy szellemért

Lélekveszejtő éjszakák jönnek.
Utcalámpa fényében szállingózó hó.
Kedvesed arcán fagyott sár, korom.
Igyál.

Visszamennél-e, ha lenne út, fiú?
Látod, kezedben kásás a bor.
A melegedőbe beengednek még.
Mi elől futsz.

Ne hunyd le szemed, korán van még ahhoz,
meglelned ébren kell azt az órát.
Visszafordítani lenne-e, mondd, erőd
a démon arcába köpni.

Kiűzetés

Magunk mögött hagytuk a fákat,
térdig gázoltunk a ropogó hóban,
az ing alatt kötél, élezett tőrök,
az erdő széléről visszanéztünk.
Emberek vagytok, gyilkolnotok kell,
egy madár röpte hozta a hírt.

Remény

Legvégül a fák maradnak,
a mag hallgatása a sötét anyagban,
jönnek majd újak,
új reményt hazudnak,
a kongó üresség nem kegyelmez.

Béke

Ázik az űr jeges fényében,
remeg szárnyában az elhaló ideg.

Az üveglap alatt pillangó énekel.

Felfedezők

Horgonyt fel, hajóm, erősödik a szél,
hagyjuk magunk mögött a partot.
Láttuk a kertből kiűzött embert,
mellkasa bedeszkázott ház.

Semmi nem ment meg álnokságuktól,
el innen a végtelen vízre.
Ne járjuk útját a megfeszítettnek,
kerüljük el a hiába kínhalált.

A zátonyok között átjuthatunk még,
magához húz a hold.

Haza

Keletre tarts.

A fekete folyó mentén a hegynek,
egyre beljebb a sűrű sötétbe,
a füstüveg égre szegezett nap alá.

Még elmenekülhetsz.

Vadak

Megmérgezték a folyót, a forrást,
felégették házaink, a fákat.
Vérengzőbbek a tébolyultaknál,
odúnkig hozza szagukat a szél.

Senki nem ismeri a napot, az órát.
A kerítésen túl emberek laknak.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2025)